Friedeck 1983-84

Ki miért?

Hogy igazán ki miért hagyott mindent hátra, és jött Svájcba, az ismeretlen „álomországba”, azt egyéves együttlét után is Friedeckben talán egyedül a kurd fiú tudta kézzelfoghatóan, azaz inkább szemmel láthatóan bizonyítani. Feltételezett tagja volt a Kurd Kommunista Pártnak, és ezért 2-3 hónaponként bevitték a török rendőrségre, hátracsavarták a két karját, megkötötték és felhúzták. Nem kérdeztek semmit, nem is vádolták semmivel, csak lógni hagyták. A kicsavart karok 24 óra után fordultak ki a vállából, és csak hosszú kórházi műtétes kezeléssel lehetett visszaállítani. De míg valami egészen regényes és költséges utakon ide jutott a Menekültek Házába, oly sokszor esett át ezen a műveleten, hogy a gyermekek és az asszonyok rémületére pillanatok alatt kifordította mindkét vállát, majd a falnak dőlve visszamasszírozta. Ennek ellenére azon kívül, hogy nem volt szabad nagyobb súlyokat emelgetnie, neki is ki kellett várnia a bürokrácia lassan őrlő svájci malmainak több hónapos adatellenőrzését. A chilei tanárt Pinochet pribékjei már többször meghurcolták, és ő az utolsó pillanatban kapaszkodott fel valami tankhajóra, még mielőtt a több tízezer elvtársa sorsára jutott volna, akiket még ma is keresnek a hozzátartozóik. Roberto, az argentin macho nem is tudta felsorolni a katonai diktatúra élén álló tábornokokat, akkoriban olyan gyorsan váltották egymást, de máig meg vagyok győződve, hogy nála a politikaiaknál sokkal súlyosabb tények nyomtak latba, őt más okok űzték el a pampákról: a tábornokfeleségek. Igazi modellje volt a délamerikai Rómeóknak, göndör haj, kerek, szabályos, szép, férfias arc, magas, sportos alkat és állandó szereleméhség, aminek hamarosan a falu s később a közeli kis város, Stein am Rhein frusztrált háziasszonyai estek áldozatául, azaz lettek élvezőivé. Robertó volt az, aki már az első hét végéről egypár százfrankost lobogtatva jött be a közös Tv terembe. Őt követte a pénzkeresésben az afgán kecskepásztor. Analfabéta volt, a Talibánnal került konfliktusba, és az utolsó pillanatban eladta a kecskenyáját. Nemcsak menekülni akart, hanem tudatosan Svájcba akart jönni. Valamilyen makogó nyelven nagyritkán megszólalt, de inkább kézzel-lábbal próbálta megértetni, hogy mit akar. Már az első napokban a szabad időnkben, mikor nem kellett nyelvórára járni, vagy a különböző házi feladatokat csoportosan végezni, lement az állomásra, és összegörnyedve kinyújtotta a markát. Teljesen ismeretlen gesztus volt ez addig itt Svájcban (ma már be van tiltva), és nem volt gyermek vagy felnőtt férfi, asszony , aki közömbösen ki tudott volna térni a kinyújtott kérő kéz elől. Láttunk kis gyermeket, aki hazaszaladt, s pár perc múlva visszajött a perselyével. Hihetetlen, de Robertóra rávert a bevételével, és mikor a rendőrség észrevette, és visszakísérte a Házba, s a parancsnok megértette vele, hogy ezt itt nem lehet, naponta megjelent a postán kisebb-nagyobb csomagokat küldve haza a család otthonmaradt tagjainak. Akkoriban a konyha, kamra állandóan nyitva állt, aki éhes volt s nem tudta kivárni a közösen elkészített ebédet vagy vacsorát, bement, főzött magának egy kávét, vagy csinált egy szendvicset és ennyi. Az afgán azt mondta, hogy ő nem éhes, de az otthoniak igen, és a saját adagját küldi haza. Mikor ezt is megtiltották, egyik napról a másikra eltűnt a Házból, azt hiszem, valamelyik keleti szocblokk állam jótékony befogadó ölét tette próbára, a nyugatból elege lett. Csalódott, kiábrándult az otthon hallott nyugati szabadságból, demokráciából. De jöjjön a bolgár asszony és élettársa, szabaduljak az emléküktől, ha már ott egy napra sem lehetett ezt megtenni. Úgy emlékszem, velük nyitott a Ház. Már indulásból eltértek az alapító elvtől: „európai családokmenhelye” , igaz, ők annak adták ki magukat. Közel két méter magas hölgy és mivel hídmérleg nem volt a házban, meghatározhatatlan súlyú, igazi gyöngyszeme a bolgár kertészetnek, meg egy satnya távolkeleti férfi, Pakisztán, Afganisztán, de lehet Irak vagy Irán állampolgára is, az arab élettárs. Nem sokat beszéltek egymással, az amazon apró legyintésekkel és szemvillantással irányította Ibrahimot, ő maga a kis Mirkó tutujgatásával töltötte idejét, na meg főfoglalkozásként Frau Sawade főnökasszony szárnysegéde, meg Herr Sigg mindenek ura táborigazgató úr besúgója volt. A kis Mirkó 5-6 éves lehetett, s szerencsétlenségére az apjára hasonlított, és azzal, hogy Frau Sawade az anyja tevékenységét állandó külön ajándékokkal hálálta meg, hamarosan kivívta a többi gyermek irigységét, majd utálatát. A délelőtt állandó műsorszámává nőtte ki magát, hogy nagy-nagy gyönyörűségünkre a törékeny kis perzsa gyermek felvette a Mirkó éppen használaton kívüli játékszerét a földről, erre Mirkó görcsöt kapott, rárontott, de mielőtt hozzáért volna, az erre váró, figyelő vasgyúró magyar Imrécske, ő is 5-6 év körüli, de, mintha egy kőtömbből vágták volna ki, hátracsavarta a kezét, s a leánykák meg elkezdték püfölni. A sivításra a folyosón megindult az orkán, nem tudom, Bulgáriában milyen vihar dühöng, de ez az volt. Valami artikulálatlan hangok kíséretében ordított a férje után, majd kitépte Mirkót a gyermekek közül, hozzáütni egyikhez sem mert, ott állt körben a Ház minden lakója, erre az ingyen cirkuszra bérletünk volt. Ölébe kapta és futott vele Frau Sawadéhoz,aki – mit csináljon, gyermekháború – titokban a Mirkó markába nyomott valami csokirudat, s azzal függöny.
A közutálatot nemcsak ezzel vívta ki a bolgár ténsasszony. Mint első asszonylakó a Házban, Frau Sawade magához vette a bevásárló körútjaira tanácsadóként meg málhahordónak, és ígyakaratlan szemtanúja lett, hogy a visszaúton a vásároltak egy része egy köztes kis raktárba került, s majd onnan az örök hallgatag távolkeleti társ átrakta a Frau Sawade kocsijába, s azzal nyoma veszett. Akárcsak otthon, Romániában, a keretet el kellett költeni, mert ha nem, a következő évre leszűkítették. Az esetleges fölösleget tehát előrelátóan így élte fel az adminisztrátornőnk, Frau Sawade.A menekülésük okaként az szerepelt a Ház naplójában, hogy vallási különbségeik miatt (nem tudom, melyik milyen vallású volt,mert nem láttam, hogy Mammonon kívül más istenségnek adóztak volna) nem akarták Bulgáriában az oltár elé engedni őket, márpedig ők örök életre akarnak az égiek előtt is társak lenni. A valóságban a távolkeleti eladta otthon mindenét, hogy Európába csempésszék, és Bulgáriát mint Európát sózták a nyakába,ott jött aztán az a szerencsétlen mentő ötlete, hogy látszatházasságot köt, hogy legalább innen ne űzzék ki, s majd, ha alkalom nyílik, már nem kell akkorát dobbantani Nyugat felé. Csakhogy ez a házasság nem dobbantó, hanem kaloda lett. Amíg a feleség szorgalmasan lopott a konyháról, addig ő állandó és teljes odaadással a Frau Sawade asszony autóját dédelgette. Szétszedte a motort, újra kente és szerelte, kijavított minden apró pörsenést az oldalán, rálehelt és úgy simogatta, ezáltal fel volt mentve minden csoportos házimunka alól. Mirkó fogadott gyermek lehetett, úgy értem, hogy valaki tökrészegen fogadott, hogy teherbe ejti a bolgár nőnemű Gólemet,és sikerült neki.Mi már rég elhagytuk a Házat, de néha vissza kellett látogatnunk, és ők még mindig ott voltak. Bolondok is lettek volna elhagyni az összkomfortot, hisz mindannyian, akik kikerültünk,tudtuk, hogy 3-4 munkás év is el kell teljen, míg mindazt megszerezzük, ami ott ingyen jött…

(Folytatjuk)