A piaci érték

Mivel heti négy óránk volt a legatyásodott Feri bával, többen helyettesítették. Ha szabad volt, bejött hozzánk az oszifőnk, Esztó néni. Mindent lazán vett, mégis olyan biztos kézzel rángatta a gyeplőt, mint egy fogathajtó világbajnok. Sokat fecsegtünk, mégis tanultunk.
Főleg helyesírási gyakorlatokat végeztünk. Az összetett szavak írásánál megemlítette, hogy Csalog Zsolt író szerint a társadalmat annyira áthatja a gyűlölet, hogy a nyelvtudomány sem tud kimaradni. Még a helyesírási szabályzat is különbséget tesz a magyar és a cigány között. Azt, hogy „magyar gyermek”, „magyar asszony”, külön kell írni, de azt, hogy „cigánygyerek” és „cigányasszony”, már egybe. Lehet magyarázni a nyelvtani jelenséget, de a nagy rizsa a sem változtat a lényegen, mondta Esztó néni.
Ez kiakasztott. Este a Facebookon megírtam Kristófnak. Ő is csodálkozott.
Megesett, hogy Leszállópálya hiányzása miatt egy másik osztállyal vontak össze minket, és a selyemsál-zsonglőr Orsi néni foglalkozott velünk a könyvtárban. Vele is okés volt a dolog. Na de az igazgató meg a tornatanár! Amikor valamelyikük betolta a pofázmányát az ajtón, tudtuk, rajtuk csak a csoda segíthet.
Céklafej sokszor hangoztatta, a Lánc suliban úgy érzi magát, mintha állatkertben lenne. Mi egyetértettünk vele, azzal pici a különbséggel, hogy szerintünk őt kellett volna a rácsok mögé dugni, nem minket. A pankrátori minősítést folyamatosan kiérdemelte, mert minden hibára, mulasztásra, minden „elvarázsolt” emberkére ráugrott. Aki nem ismerte, azt gondolta, most kitapossa a belét, de csak a fenyegetés ment, azaz csak durva színjáték volt az egész. Mégis elérte, hogy mi a közelében olyanokká váltunk, mint a két lábon járó frizsider. Persze soha semmi hasznos dolgot nem csináltunk az általa levezényelt órán.
Úgy gondoltuk, a Laci bával – akit Fehérzokninak is csúfoltunk, mert megkövetelte, hogy a tornateremben mindenki fehér zoknit viseljen – nem járhatunk rosszabbul. Tévedtünk. A pasi némileg hasonlított Thomas Magnumra, mert széles válla, fekete haja, dús szemöldöke volt. És két táska is volt – a szeme alatt. A magyar órán derült ki, hiába cigány, pont olyan, mint egykori évfolyamtársa, barátja, a Klumpa: huszonnégy karátos seggfej.
Legutóbb, amikor bejött a 22-esbe, azzal kezdte, hogy lenyúlta a könyvem. Belelapozott, majd megkérdezte az osztálytól, kinek mi tetszik a legjobban. Ez ökörség volt. Egy tankönyv nem arra való, hogy bárki izgi részeket keresgéljen benne. Zorán rögtön kapcsolt, jelentkezett, és kivágta, hogy neki a 14. oldalon található Léda, Ady barátnője jön be. Vagány a kalapja, szép a nyaklánca, és láthatóan kemény dudái vannak. Ilyen a jó irodalom, mondta komolyan.
Fehérzokni odalapozott, megcsipázta a képet, hát igen, makogta, és eszébe sem jutott, hogy Zori palira vette. A gúnárnyakú Kápi Kevin is felrakta a kezét, neki a 136. oldalon látható Petri György tetszett. Olyan, mint egy igazi cigánycsávó, mondta. Odalapoztunk, és Pöri kérés nélkül felolvasta a kép melletti költeményt. „Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne.” Csak ennyi volt.
– Ez szar – böffentette Laci bá.
Mivel Fehérzokni úgy állt előttünk, mint egy rakás izé, senki nem vitatkozott vele. Hiszen ő szakértő.
Krisztina ekkor elárulta, nekünk is van egy költőnk. A Raspó, a Mara.
– Tényleg? – biggyesztette szája szélét a tanár. – A Raspó? Az én óráimon mindig orvosi igazolásokat lobogtat, és azt pityergi, hogy dögrováson van. De engem azokkal a fecnikkel nem ver át. Dörzsöltebb vagyok annál. Ha a kisasszony továbbra sem öltözik át, továbbra sem csinálja, amit a többi, tesiből bizony bukfenc – fenyegetőzött.
A körtelány a helyén ült, semmit nem szólt, csak tüskés sünné változott.
– Mara tényleg beteg – próbáltam védeni.
– Akkor menjen kórházba – mutatta fogsorát a Laci bá. Metszői kusza léckerítéshez hasonlítottak. – Szerintem azért van rossz bőrben, mert bent ül egy büdös kégliben, és a szavakat tologatja. Jobban tenné, ha edzené magát, mert olyan a színe, mint az egyrétegű vécépapíré – mondta. Ezen néhányan nevettek.
– Mozog ő eleget. Minden délután a piacon gürizik a nővére mellett – Pöri világosította fel a tanárt.
– Arra nem tudok jegyet adni – vágott vissza Fehérzokni.
– Azért a vers is fontos – mondtam.
Laci bá végigkarcolt a szemével, valami cikizőt akart mondani, de visszafogta magát. Minden labdajátékban rám alapozott.
– Fontos? – göcögött. – Nem igaz. Én soha egyetlen verset sem magoltam be teljesen, mégis tanár vagyok – büszkélkedett.
Ezt a ziccert sem akarta kihagyni Zori.
– Csodáljuk is a Laci bát! – mondta komoly pofával. És eltátotta a száját.
– Én szeretem a verseket – ébredt fel bennem a dac. – Raspóét is szeretem. Bereczky tanár úr megdicsérte őket.
– És mire megy velük? – firtatta Laci bá. – Érettségi diplomát kap érte? Nem. Több sütőtököt tud majd eladni a piacon? Nem. Az marad, aki.
Egyre mérgesebb lettem.
– Talán egy cigánylány ne is írjon verset?
– Ne! Persze, hogy ne! Mert minek? – kérdezett vissza a kuszáltfogú. – Abból nem fog megélni. És csak kiröhögik.
Pöri felkapta a fejét.
– A tanár úr mintha lenézné a romákat – jegyezte meg.
– Hááát, az lehetséges – vigyorogott a Fehérzokni.
– Pedig maga is roma, a Holdról látszik – folytatta a zsáklány.
– Én ebben azért nem vagyok olyan biztos – reagált a tanár. – Néha arabok szólítanak meg az utcán, mert azt hiszik, hogy közéjük tartozok.
– Lehetséges, hogy a tanár úr egy arab sejk fia? – vigyorgott Zori.
– Ki tudja? A szüleimet sosem láttam. Árvaházban nőttem fel. Ezért ők akárkik lehetnek – mondta komolyan.
– Letagadná a cigány származását? – kérdezte Lenuta ijedten.
– Miért? Valami hasznom van belőle? – nézett rá élesen.
Az osztályban egy rusnya béka vartyogott, és lassan, méltóságteljesen csúszkált a parketten: királyfinak gondolta magát.
Másolni valót adott, amit ímmel-ámmal csináltuk. Tudtuk, úgy sem fogja ellenőrizni.
Mara a szünetben lelépett. Mikor keresni kezdtem, már sehol sem volt. Végre meg akartam mondani, hogy az Élet című költeménye nekem nagyon bejött. Leszaladtam a portához. A készséges Palika, egy biztonsági cég huszonéves munkatársa, aki szinte egész nap a kalickában kuksolt, nem látta elhúzni. Igaz, vallotta be, néhány percet hiányzott. Vécére kellett mennie, és az ajtót nem merte bezárni.
*
Délután elbattyogtam az újpesti piacra, meg akartam nézni, hogyan gürizik Mara. Arra is gondoltam, jelezni kellene, amióta tudom, hogy verseket ír, jobban komálom.
Amikor kisebb voltam, minden szombat délelőtt bevásároltunk. Izgalmas helynek láttam a napi piacot, hiszen ott egyszerre több száz furánál furább ember bolyongott. Csak azt nem szerettem, hogy Anya tíz helyen is megnézte az almát, a narancsot és minden mást, pedig a minőség meg az ár nagyjából az egész csarnokban egyforma volt. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Mara saláta-verse nem olyan nagy baromság. A piac bizonyos csajoknak – legyenek bármilyen korúak – olyan, mint egy társkereső iroda, ahol fotók alapján kell kiválasztani a frissnek, keménynek, vegyszermentesnek látszó pasit. Aztán a dolog bonyolódik. Itt viszont egyből, minden fakszni nélkül meg lehet szerezni a megfelelőnek látszó tököt, répát vagy dinnyét. Ha később elrothadnak, megkotlósodnak, az illatból bűz lesz, egy mozdulattal a kukába lehet dobni őket.
Műanyagcsíkokból készült függönyt kellett deflorálni, hogy bejuthassak a nagycsarnokhoz vezető folyosó-szerű toldaléképületbe.
Bal oldalt töpörödött üzletecskék sorakoztak, jobb oldalt deszka- és műanyag rekeszekből építették ki a válaszfalat. Minden stand derékszögű háromszögre hajazott: az egyik befogó a betonpadlóra támaszkodott, a másik az eladók hasa előtt feszült, az átfogó pedig a kínálatot mutatta. Volt ott minden, viszont a savanyú káposzta illat minden más szagot elnyomott. A nagy cégtáblák színesek voltak, azt viszont nem érettem, hogy a szavakból a kisbetűket miért száműzték.
Bent, a téglalap alakú, irtó magas nagycsarnokban alig lehetett melegebb, mint kint. A forgalom pangott, hisznek hétköznap délután volt. Ahol az úgynevezett őstermelők, a mézes-mázas beszédű nénikék meg a kedélyes bácsikák szokták portékáikat kínálni, kriptahangulat uralkodott. A takaróhálókat akár szemfedőnek is nézhette az ember. Csak a széleken, a zöldség- és gyümölcs nagykereskedők asztalainál álltak sorban a vásárlók.
Mara és a nővére az One Euro Market-tel szemben gályázott. Ezer terménnyel pakolt standjuk négy-öt méter hosszú lehetett. Hogyan képesek minden ténfergőt, potyázót, ragacskezűt, ellenőrt szemmel tartani, főleg szombaton és vasárnap?, töprengtem.
Azt már tudtam Trixiről, Mara nővéréről, hogy a szakközépet a tízedik után hagyta abba, mert anyjuk vég nélküli kórházi tartózkodása miatt muszáj volt állást keresnie. Már négy éve eladó, és ezt a melót kurvára utálja. A csajszi nem hasonlított a húgára. Neki ovális arca volt, Marának beesett. Haja rövidre nyesett, rákvörös volt, nyilván festette, a Maráé hosszú, fekete. A tesó jó szövetből készült, bizonyára „előkelő” túriban szerzett sötétszürke télikabátot viselt, Mara azt a háromnegyedes, műprém galléros, csuklyás kínait, amivel suliba is járt. Trixi kesztyűt viselt, olyant, amely az ujjak végét szabadon hagyja, Mara csupasz kézzel dolgozott.
Mi lenne, jutott eszembe, ha az osztálytársam a nagy spirálfüzetéből kitépett lapokat felcsipeszezné egy spárgára a krumpli, hagyma, sárgarépa halmok fölé, és ráírná: darabja száz forint. Többet is kérhetne? Vagy kevesebb? Mennyit ér egy vers?
Trixi a kopott mérlege és pénzes fémdoboza mellől alig mozdult el, Mara pakolgatta neki az árut.
Haton álltak előttem, így volt időm töprengeni, mi a csodát vehetnék. Végül egy kiló paradicsomot kértem. Mara arca felderült, amikor meglátott, integetett, és négy sziát küldött nekem. Amikor fizettem, megkérdeztem Trixitől, mi lenne, ha az egyik délután én is beállnék a pult mögé, és azt csinálnám, amit Mara. Gondolkodás nélkül elutasított. Szó nem lehet róla, mondta idegesen. Főnökei már a húga miatt is basztatják.
Másnap, a suliban Marát kirándulni hívtam a János hegyre, az Erzsébet kilátóhoz.
– Nincs arra időm. Mi mindennap piacozunk, még hétfőn is. Aztán mosni, főzni kell. Délután kórházba megyek az anyuhoz. Azt nem hagyom ki.
– Helyes. Akkor a Duna pláza mögötti sétát javaslom. Például a hétvégén? – próbálkoztam.
– Sajnos… Szombaton és vasárnap a barátomhoz, a Gabihoz is mennem kell. Ott két férfi van. Főzni szoktam nekik.
– Mi lenne, ha egyik délután eljönnél hozzám? – kérdeztem. – A lakásunkra. Akkor, amikor kedved van. Csak felülsz a villamosra, a Szellemtelepen leszállsz, és máris megérkeztél.
Na, ezt elfogadta.

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2013. június 18. 10:49

   Mit is lehet erre mondani… Szép? Igaz történet lenne?

2. K.V.S.:
   2013. június 18. 12:12

   Hogy igaz-e? Nem merem megmondani. De már ezzel is elárultam magam.