„Ne tessék haragudni, Bán Péter vagyok!” – mutatkozott be a Brassói Lapok szerkesztőségében, s azonnal hajolt is le, kissé koszos raffia neccében kotorászott, kibukott belőle egy jókora szelet házikenyér, mellette túrógombóc, egy fél hagyma, majd diadalmasan kiemelt egy könyvet, és felém nyújtotta: „Mesegyűjtemény, lett, osztyák, litván, észt mesék, most jelent meg és előkészületben van egy másik, orosz népmesék, egy budapesti kiadó pedig megígérte, hogy kiadja Anna Sakse Mesék a virágokról című könyvét. Ezt lettből fordítottam…” – sorolta egy szusszra.

Aztán megkérdezte, hagyhatna-e nálam néhány meséskönyvet, esetleg valaki vásárolna belőlük. Ajánlottam, tartsunk könyvbemutatót gyerekeknek, azoknak, akiknek a mese szól. Ajánlatomat elfogadta. A brassói Áprily Lajos Főgimnázium rajztermében közel száz kisdiák szorongott, várta a mesefordító bácsit. Péter szemmel láthatóan meghatódott:

– Nekem azt mondták Székelyudvarhelyen, a tanítóképzőben, hogy ne ajánlgassam annyit a könyveimet, mert a mai gyerekek nem szeretik a mesét – mondta zavarodottan.

– Gyerekek, igaz az, hogy nem szeretitek a mesét?! – kérdeztem.

Száz torokból jött az üvöltés: – Neeeeeeem igaz! Naaaagyon szeretjük!

Bán Péter meg boldog volt, felolvasott meséiből. Diszkréten próbáltam egy óra elteltével leállítani. Megígértem, találkozhatnak még ők, a mesefordító nagy gyerek és a kisgyerekek, akiknek a mesét magyarítja.
A találkozó után Péter átadott néhány kilónyi kéziratot, mese- és versfordításokat, Brassóra vonatkozó dokumentumokat, amelyekre ő bukkant Budapesten. Közöltük is néhány írását.

Amikor hónapok múlva ismét megjelent a szerkesztőségben, és újra úgy köszönt be, hogy „Ne tessék haragudni, Bán Péter vagyok!”, kérdezte, jár-e valami fizetség a közölt anyagokért. Ötven lejt fizettünk, hat-hét írásáért. „Én ezért egy évig dolgozhatom, hogy megháláljam” – mondta.

Másoktól tudtam meg: a finnugor népek irodalmának, az orosz irodalomnak avatott fordítója nyomorúságos körülmények között él Székelymuzsnán. Lebénult, idős édesanyját gondozza, s hogy megéljenek, a tanítás mellett kapálni is jár napszámra.

Aztán telefonon beszéltünk. Neheztelt, amiért több kilónyi kéziratát – ha már egyszer kifizettük – nem jelentetjük meg. Mondta, hogy a kiadók sem akaróznak megjelentetni fordításait olyan ütemben, amint ő fordít. Nyolc-kilenc könyvnél többet nem tud megjelentetni évente. Három év alatt tizenhat könyvet ajándékozott nekem, s öt-hat könyvét vásároltam meg: „A kiadónak kell a pénz, megígértem, hogy én értékesítem a könyveket – kérte az elnézést, amiért nem adhatja ingyen. – Tudna esetleg támogatni?”

Az őszre újabb találkozót terveztünk: délben az Áprily Lajos Főgimnáziumban meséskönyv-bemutató, este a Reménység Házában orosz est. „- Meghallgathatják Jevtusenko hangját! Képzelje, egy kazettámon Jevtusenko beszél, gyönyörűen!” – áradozott kedvenc költőjéről.

Aztán jött a hír: holtan találták Bán Pétert és 91 éves édesanyját székelymuzsnai házukban. Az ajtó belülről zárva volt. Valószínű, gombamérgezésben haltak meg két héttel azelőtt mielőtt rájuk bukkantak volna…

Bán Péter élete olyan volt, mint az általa magyarított felnőtt mesék: tündérien kegyetlen.

Egyik könyvének fülszövegében írta: „Az emberek virágokká változnak, a virágok emberi nyelven beszélnek. Az emberek magukkal viszik a sírba minden örömüket, bánatukat. De a mese megmarad.”

Bárcsak igaza lenne!

Ambrus Attila: Gótvárosi levelek (Médiaesszék, magánreflexiók) – A könyv a Szabó Csaba által szerkesztett Világhírnév sorozatban jelent meg (Kolozsvár 2010)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ