Amíg Fe­ri egész nyá­ron a sza­kál­lát bokro­sí­tot­ta, én ke­res­tem az elér­he­tő és meg­te­remthe­tő har­mó­nia zá­lo­gát: a ten­ge­ren ná­szü­dül­tem.

Ide­jé­ben Szent­györgyre kel­lett vol­na utaz­nom, hogy az es­kü­vő előt­ti kö­te­le­ző al­kal­ma­tos­sá­gi vizs­gá­la­to­kat vég­ig­ki­lin­csel­jem. Ma­ros­vá­sár­he­lyen ad­dig vár­tunk a hir­te­len nagy eső­zés eláll­tá­ra, hogy a szü­lei­met már nem tud­tam ha­zá­ig szál­lí­ta­ni. Ők vég­iggya­lo­gol­tak a va­sú­ti töl­té­sen, az au­tó pe­dig visszama­radt ne­kem. Én pe­dig meg­tér­tem, s mint aki meg­tért, be­köl­töz­tem a ki­halt fő­is­ko­la vég­re zon­go­ra­hang­ta­lan rit­mi­ka­ter­mé­be a tor­na­mat­rac­ra. De csak alud­ni. Eb­ben a he­lyi­ség­ben va­la­hogy so­has­em mo­zog­tam ott­ho­no­san. Most is csak for­go­lód­tam össze­vissza, ál­mat­la­nul is ar­ról ál­mo­doz­va, mi­ként Krisz­tus-lábal­hat­nék át a ví­zen. Az­tán meg­em­ber­el­tem ma­gam, fel­kel­tem és útra­kel­tem. Au­tó­val. Alig­hogy fel(négy)ke­re­ked­tem, a vá­rosszé­len lein­tett egy sep­si­szent­györ­gyi fia­tal szí­nész. Ő is baj­ban volt, be kel­lett ér­nie az es­ti elő­adás­ra. Egye­lő­re be kel­lett ér­nünk a re­ménnyel, hogy ke­rü­lő uta­kon idő­ben ott le­szünk. Ve­lünk is volt a sze­ren­cse – az utol­só 20 ki­lo­mé­te­rig. Ott meg­tor­pan­tam a so­drás előtt. Ki vi­szi át a sze­rel­met? De el­szán­tan mély lé­leg­ze­tet vet­tem, (még) le­gény­esen gázt ad­tam, és be­le­gázol­tam az ár­ba. Ha tű­zön nem is, ví­zen át­men­tem a ked­ve­se­mért. De még így sem men­tem vol­na sem­mi­re, ha a jö­ven­dő apó­som nem az, aki. Ide­jé­ben le­jár­ta Edit­tel a vizs­gá­la­to­kat. Kö­zis­mert fi­gu­ra lé­vén, egy-két he­lyen meg is frics­káz­ták: „Mi az, ta­nár úr, nő­sül­ni ké­szül?” (A pi­káns vá­lasz és az én he­ve­nyé­szett mél­ta­tá­som nem kí­ván­ko­zik ide.)

A la­ko­da­lom ne­kem szom­bat reg­gel 6-tól hét­fő dé­lig tar­tott. Pén­tek es­te még beug­rot­tam a Su­gás ven­dég­lő­be le­gény­bú­csuz­tat­ni ma­gam. Más­nap haj­nal­ban Vir­gonc az el­ső ven­dég, szi­krá­zó szil­va­pá­lin­ka a gyúj­tás. Az­tán né­hány év­fo­lyam­tár­sam és cim­bo­rám is nyelt be­lő­le kö­hö­gés nél­kül, egyi­kük sem volt már nye­let­len if­jonc.

A la­ko­dal­mat Szent­györgytől 16 km-re, Lisz­nyó­ban tar­tot­tuk a csa­lá­di kú­ri­án, me­lyet apó­som­nak si­ke­rült pa­pí­ron ki­seb­bé át­ala­kí­ta­nia a me­ző­gaz­da­ság szo­cia­lis­ta át­ala­kí­tá­sa­kor. Így meg­men­tet­te. Most is­mét ura­dal­mi han­gu­lat ural­ko­dott a por­tán, vagy aho­gyan ar­ra­fe­lé mond­ják: az éle­ten. Ven­dé­gek tö­me­ge zson­gott, ko­csik gar­ma­dá­ja so­ra­ko­zott, fe­hér­cse­lé­dek tu­cat­ja sü­tött-fő­zött. Még a Nap is ne­künk sü­tött. Iga­zi úri mu­rit csap­tunk. Ki­vi­lá­gos ki­vir­rad­tig. Még az oro­szok­tól ki­lőtt sze­mű ősök is le-le­ka­csin­tot­tak a fal­ról. A han­gu­lat csak ak­kor zök­kent egyet, ami­kor már a pap is má­mo­ros lett és sort ke­rí­tett ma­gá­ra:

»Ked­ves if­jú pár, tisz­telt öröm­szü­lők, tisz­telt ün­ne­p­lő ven­dég­se­reg! Nagy nap ez a mai: két sze­re­tő fia­tal e szent na­pon örök es­küt fo­gad­va há­zas­sá­got kö­tött. Csak­hogy ez­zel a há­zas­ság­gal van egy kis baj (a zaj csen­de­se­dik). Mint tud­juk, az if­jú férj szí­nész (egy kol­le­ga: „Na és?”!). Mint tud­juk, a szín­ház­ban nagy a kí­sér­tés (a pap­né eny­hén bo­kán rúg­ja). Mert ott van a kí­sér­tet a ku­lisszák mö­gött szí­nész­nők ké­pé­ben (kol­le­ga­nőm: „Hát én kí­sér­tet va­gyok?”. Ál­ta­lá­nos fel­hör­dü­lés, a pap­né na­gyot rúg.) Il­let­ve…bo­csá­nat…nem­csak az if­jú férjjel, ha­nem az if­jú fe­le­ség­gel is baj van („Na, er­re kí­ván­csi va­gyok!”, „Ne mer­je!” stb., a pap­né már rúg­ni se tud),  mert könyv­tár­ban dol­go­zik, ott meg ol­va­só ké­pé­ben set­ten­ke­dik az ör­dög (a fia­ta­la­lok ököl­ráz­va: „Fog­ja be a szá­ját!”, „Vág­juk száj­ba!” stb., stb. Apó­som a hó­na alá nyúl, s úgy ki­tün­te­ti az aj­tón, mint­ha az ör­dög vit­te vol­na el. Jött, hogy ki­tün­tes­sem az öre­get.)«

Va­sár­nap dél­után Edit­tel tisz­te­le­tün­ket és vi­rá­ga­in­kat tet­tük az ősök sír­já­nál. On­nan be­ko­csi­káz­tat­tuk ma­gun­kat a csa­lá­di ház­hoz. A föld­szin­tes te­ra­szon még ám­boly­gott né­hány cim­bo­ra, az új asszony a ki­me­rült­ség­től azon­nal ela­ludt a lány­szo­bá­já­ban. Én még bú­csú­koc­cin­tot­tam a fi­úk­kal, majd elin­dul­tam le­pi­hen­ni a fe­le­sé­gem mel­lé. Az elő­szo­bá­ban az örö­ma­nya úgy cik­kant elém, mint der­űlt ég­ből anyós­csa­pás. El­ső pil­la­nat­tól les­ben állt, hogy meg­véd­je a lá­nyát, mint az anya­tig­ris. Sá­pí­toz­va be akart tusz­kol­ni egy má­sik szo­bá­ba, ahol mé­lyen aludt egy ro­kon kis­lány. Til­ta­koz­tam, hogy nem az a fe­le­sé­gem, no meg kü­lön­ben is még kis­ko­rú, de ő ne­ki­ug­rott fel­ráz­ni és ki­sza­lasz­ta­ni. Er­re fel­ve­tet­tem a fe­je­met, ki­lép­tem a te­rasz­ra, és fel­ve­tet­tem a cim­bo­rák­nak, hogy mu­las­sunk to­vább. És mu­lat­tunk to­vább, anyó­som ki­vé­te­le­sen nagy meg­nyug­vá­sá­ra.

Éj­fél után vo­nat­ra ül­tünk. Edit, egy év­fo­lyam­társ­nőm, Vir­gonc és én. A höl­gye­ket  kis há­la­pénz­zel az el­ső­osz­tály­ra ka­lau­zol­tam, Vir­gonc­cal he­lyet fog­lal­tunk a fo­lyo­só pad­ló­ján, és  jó­ko­ra kor­só­ból a ten­ge­rig fü­rösz­töt­tük a tor­kun­kat.

Ahol az­tán már nem volt anyós!

A szü­leim ka­lan­do­sab­ban utaz­tak ha­za. Mu­ci in­dí­tot­ta a más­na­pos Pu­fit, Pu­fi in­dí­tot­ta a négy tar­rá ko­pott gu­mit. Az út­sza­kasz sí­kos volt, a mart­ja me­re­dek, az au­tó be­hen­ge­re­dett és meg­állt a lábán. Az uta­sok ki­száll­tak ká­bán, ép­pen haj­szál hí­ján épen. Tal­pra­e­sett so­főr – tal­p­rae­sett ko­csi. Ki­csi túl­zás­sal: roncs. Ab­roncs tü­kör­si­ma, pléh­váz Hi­ro­si­ma. Az­zal fe­jez­tük be a ná­szu­tun­kat a szü­leim­től Szent­györ­gyig. Köz­ben le­húz­tam ját­sza­ni a tar­ka-szí­nes rét­re, ker­ge­tőz­tünk-fo­gócs­káz­tunk-in­csel­ked­tünk vég­re – tá­vol lé­vén új­ra a két szü­lői ház­tól –, bok­ré­tát kö­töt­tem me­zei vi­rág­ból. A ko­csit majd hely­re­ka­la­pál­ták – mi ja­vít­ha­tat­la­nok ma­rad­tunk.

A ten­ger­rel elő­ször ta­ná­ri di­plo­má­san szem­be­sül­tem. (A víz­ben fel­sül­tem, a par­ton le­sül­tem.) Lá­za­san ké­szül­tem a nagy él­mény­re: a szü­leim­nél fe­küd­tem 39 fok­kal. Egy nap ké­sés­sel és kö­ror­vo­si iga­zo­lás­sal ér­kez­tem Bu­ka­rest­be, de már nem volt ki­nek elő­ad­jam for­ró ma­gya­rá­za­to­mat. A há­zi­asszony sze­rint Edit egy 2 Mai ne­vű ten­ge­ri hely­sé­get em­le­ge­tett. Ha 1 Mai-t mon­dott vol­na, vél­he­tő lett vol­na, hogy az elv­tár­sak má­jus el­se­jé­ről ne­vez­tek el va­la­mi pár­tü­dü­lőt. De ak­kor mit ke­res­ne ott Edit? Hagy­tam a kó­tya­gós vé­n­asszonyt, és vo­nat­tal be­cé­loz­tam a vég­ál­lo­mást. Út­köz­ben ér­dek­lőd­tem, s mit ad a di­cső mun­kás­moz­ga­lom? Lé­te­zik 2 Mai ne­vű te­le­pü­lés a ro­mán vi­lág vé­gén, a bol­gár vi­lág kez­de­tén. Va­ló­szí­nű­leg las­san moz­gott a hír­vi­vő mun­kás, vagy lá­zas volt ő is, ami­kor fel­lá­zadt, s a moz­ga­lom ide csak egy nap ké­sés­sel ért el, mint én Bu­ka­rest­be.

A vég­ál­lo­más­ról a vég­cél fe­lé fiá­ker­nek ál­cá­zott sze­kér zör­gött ve­lem ló­ha­lá­lá­ban, va­gyis a ge­be haj­szál hí­ján be­le­dög­lött a haj­szá­ba. A biz­ton­ság ked­vé­ért fal­tam egy ke­ve­set, meg­la­po­gat­tam a há­ti­zsá­ko­mat, hogy jó lesz-e pár­ná­nak, ha majd ke­rí­tek egy ke­rí­tés­tö­vet, s az­zal bús bo­lyon­gás­ba bó­dul­tam. A köz­pon­ti ven­dég­lő fé­nye és za­ja ki­zök­ken­tett mé­la­sá­gom­ból, be­zök­ken­tem hát az aj­ta­ján. Bot­la­doz­tam, né­ze­lőd­tem, meg­tor­pan­tam: hát­ból disz­krét ze­ne­kar, szem­ből le­zser tár­sa­ság, ben­ne pro­fil­ból Já­ni Edit. Osz­lop­nak dől­tem, néz­tem, néz­tem me­re­ven, hogy ő mi­lyen ele­ven. Nyil­ván utol­só­ként vett ész­re, ak­kor már for­tyog­tam ma­gam­ban, mint a vul­kán, ele­gáns moz­du­lat­tal az asz­tal­hoz hí­vott, seb­té­ben ren­delt ne­kem egy mar­ha­nagy mar­ha­bél­színt, hogy a krá­tert be­töm­je, s csak ak­kor mu­ta­tott be a tár­sa­ság­nak, ami­kor már par­ti­ké­pes­re et­tem ma­gam. Jó­né­hány po­hár jó bor után üdü­lő­es­té­lyis, nya­ra­ló­di­va­tos bu­ka­res­ti ma­gyar té­vé­sek, rá­dió­sok, to­plis­tás mű­vé­szek kö­zött ráz­tam a to­pron­gyot. Edit ba­rát­nő­jé­nek az elit tár­sa­sá­ga volt.

A bél­szín­nek per­sze szí­nét se lát­tam töb­bé. A na­pi kosz­tom egy pa­szuly­kon­zerv ke­nyér­rel és egy li­ter ol­csó, me­leg bor volt, kon­zerv­nyi­tóm a kö­röm­vá­gó pen­gé­je, ka­na­lam egy kagy­ló, du­gó­nyo­móm a hü­vely­kuj­jam. Des­szert­nek A ka­lap­ki­rályt ol­vas­tam Cro­nin­tól, ami­től min­degy­re agy­csi­ka­rást kap­tam.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ