Friedeck 1983-84

Friedeck, a menekült státusra várakozók átmeneti Otthona

Durchgangsheim: nem volt láger, különösen nem abban az értelemben, ahogyan akkor mi a láger szót értelmeztük: Auschwitz, Gulág, Recsk vagy a Bécsi tranzit táborok, nem, ez átmeneti otthon volt a menekültségüket még nem bizonyított családoknak. Velünk indult, egy, több évtizeden át értelmi sérülteknek szánt és működtetett intézményt számoltak fel és alakítottak át európai politikai menekült családok menhelyévé. Az európaiságot már az első hónapokban kénytelenek voltak feladni, és csak arra vigyáztak, amíg lehetett, hogy ellenséges érzelmekkel telített nációk ne kerüljenek egy fedél alá. Közel fél évig sikerült is. Akkor még a ház vezetői az igazgató, az adminisztrátornő, a német nyelvtanárnő és az ezermester házmester reggel 7 és 9 között jelentek meg, és délután, talánlegkésőbb este 7-kor el is hagyták a házat. Minden nyitva volt: műhelyek, tantermek, konyha, kamra , talán csak éjszakára a főnök irodája nem. Minden családnak saját szobája egytől a négyágyasig. Folyosónként több zuhanyzó és WC meg közös TV-s társalgószoba. Ebédre és vacsorára a nagy ebédlőbe terítettünk, és a szolgálatos csoport szolgált fel, majd takarított, elmosogatott utánunk, a reggelit ki-ki szobájában vagy a közös társalgóban fogyaszthatta el. Napközben is, ahányszor csak megéheztünk, gyümölcs, kávé vagy akár szendvics is szabadon rendelkezésünkre állt, ízlés és étvágy szerint. A pincében három hatalmas mosógép reggeltől este 10-ig szolgálatban. Mellette vasalószoba ugyancsak modern felszereléssel. Az udvaron uszoda és játszótér. Csoportokra voltunk osztva, konyhások, takarítók, karbantartók (heti turnusokban váltva egymást), s emellett napi két óra nyelvoktatás, kirándulás a kisbusszal a közeli városokba, rendszeres orvosi vizsgálat, beleértve a fog- és szemorvost is. Hetente, többnyire szombat délelőtt sorba álltunk a főnöknél, és ő kiosztotta a napi négy frank zsebpénzt, kéthavonta új, az időjárásnak megfelelő ruhavásárlásra vittek egy közeli nagy üzletbe. Friedeckről, ha nem éltem volna ott, és így nem gátolnának a személyes élmények, regényt lehetne írni. Na persze el kell felejteni Kaffka Margit Hangyabolyát, Thomas Mann Varázshegyét vagy Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, mert ezekkel versenyezni nemhogy nem lehet, nem is szabad, hiszen eleve a kontár bélyeg sülne egy ilyen iromány minden oldalára. De ami tagadhatatlan hasonlóság: ahogyan az egymás mellé kényszerített emberek zárt közössége jól meghatározott törvények szerint éli napjait. Ezeknek a törvényeknek saját dinamikájuk van, teljesen közömbös, hogy betegség, nevelés, vallási fanatizmus vagy a sors kiszámíthatatlan játéka osztja le, majd tereli be és zárja össze a hihetetlenül heterogén társaságot. Miért nem tudom elfelejteni közel harminc év távlatából azokat az embereket, akikkel az egy évi együttlét után útjaink azonnalés örökre elváltak? Például az iraki repülő vezérezredest, aki Genfben a hátsó ajtón lépett ki a nagy nemzetközi diplomataestélyről, otthagyva a szálló előtt a sofőrrel rá váró limuzint, majd beült a felesége és a kisfia mellé a barátoktól kölcsönzött s talán általuk is vezetett autóba, és rohant ide Friedeckbe. Hetekig az ebéden és a közös vacsorán éppen csak a kitüntetéseket vette le a díszegyenruhájáról, miközben feleségével, akinek testére gyönyörű szári simult, haját az arcát szabadon hagyó kendő fedte, odaültek csendben az asztalhoz. A fiaink közeli korúak voltak, és ez megnyitott egy kis zsilipet az örökké hallgató párnál. Elárulták, hogy velünk ellentétben, akik itt biztonságban érezzük magunkat, mert a volt hazánk titkosrendőrségének ide már nem nyúl a keze, őket a MOSSAD keresi. Izraelnek van pénze arra, hogy ilyen messze nyúljon olyan adatokért, amit az iraki titkosrendőrség már nem tud megvédeni. Én ekkor hallottam először a MOSSAD-ról, és rökönyödtem meg, hogy a mi szekunk kisinas, igaz, a Varázslómester inasa, s mint ilyen… De erről írtak már mások többet s jobban. Aztán európai ruhákat kaptak. És egyik nap még velünk vacsoráztak, másnap délben a takarító brigád csak az egyenruhát meg a szárit találta a szobájukban. Abból, hogy a Ház vezetősége semmit sem közölt, tudtuk, hogy a svájci kémelhárító osztály vitte őket a sötétség és köd leple alatt valami biztonságosabb helyre. A két, akkor még jugoszláv/albán fiú, Topali és Osmani óriásbetűkkel írták ki a szobájuk ajtajára: „KOSOVO REPUBLIC”. S ezt 1983-ban!Őket az albán közösség tudatosan juttatta ki Svájcba, és ahogy megkapták a menekült státust, azonnal beiratkoztak a jogi-közgazdasági egyetemre, s mellette földalatti aknamunkával gyűjtötték a fegyvereket. Egy egész arzenál kézi fegyver, de tankok is készen álltak rá 15 évre, hogy vonatszerelvényekkel és autókonvojokban induljanak délre. A svájci hadsereg minden második vagy harmadik évben nyílt ócskapiacot rendez a kiselejtezett fegyverekből. Bárki bemehet, és tanktól az ágyúkig pénztárcájához mérve vásárolhat kedvére. A lőfegyvereket hivatalosan – úgymond -használhatatlanná teszi, de az albán – akár a román is – „deszkurkörec”, nincs az, amit ne lehessen megjavítani, használhatóvá tenni. Hogy a pénz mindezekre a kábítószercsempészésből jött, azt menti a cél, ami a világon mindenütt szentesíti az eszközt. Topali és Osmani – most már nem tudom, azért, hogy fedezzék az igazi küldetésüket, vagy a későn érő kamasz tört ki néhabelőlük – állandó kezdeményezői voltak az egész házat izgalomba hozó hecceknek. Valahonnan szert tettek különböző követségek fejléccel ellátott levélpapírjaira, és hetente gyártottak hivatalos leiratokat egyik másik menekült címére. A kongói mérnöknek Mobutu írt, Robertónak Evita, nekünk Csautól jött a felszólítás, hogy megkaptuk a békedíjat, és jöjjünk sürgősen haza átvenni stb. Ezeken persze nagyokat röhögtünk, ők is, mi is. Furcsa mód csak a két magyar család borult ki tőlük. Igaz, ekkorra már több hónapi aszalódás után voltunk. Egypár hete szüneteltek a levelek, a biztos siker és hatás kedvéért engem kértek meg, hogy magyarul fogalmazzam a szöveget, Topali majd csak legépelte, és Osmani valahonnan magyar bélyegeket szerzett a borítékra, s így a sokkoló hatás váratlanul nagy volt.A lakatos családot arra szólítottuk fel, hogy a Szent Koronát azonnal juttassák vissza, épen és sértetlenül, külön kiemelve, hogy a kereszt a korona tetején nyerje vissza függőleges helyzetét, hiszen ezt mint kisiparos, a férj minden további nélkül meg kell tudja csinálni, mert ha nem, kénytelenek leszünk a svájci hatóságokat értesíteni, és ez azonnali hazatoloncolásukkal jár. Kegyesen megígértük, hogy ha az egészet titokban tartják, és két napon belül intézkednek, csak az otthon maradt javaikat kobozzuk el, és őket arra kötelezzük, hogy Dél-Afrikába kérjék a tranzit útlevelet.A másik, nagyon vallásos, Esztergomból menekül családtól,ahol egy jól nevelt, öt év körüli kisfiú is volt, a Szent Jobbot követeltük vissza hasonló körettel. Jellemző, hogy a több hónapos semmittevés és az idegeket felőrlő várakozás, fűszerezve a naponta jött költött otthoni igaz vagy költött álhírekkel, megtette a hatását.Többségünk már a reménytelenség depresszív stádiumában lebegve nem tudta a valós világot józan ésszel elfogadni, és mikor délben a Házfőnök szétosztotta a leveleket, a két magyar család sietve kapta be az ebédet – szigorú házirend volt, hogy együtt kellmaradni, míg az utolsó is letette a kanalat, így nem merték kinyitni -, és mikor végre elhangzott a közös „danke schön”, rohantakeszeveszetten a szobájukba.Én már az ebédkor oda akartam szólni, látva a nagy ijedtséget, hogy nyugi, Topaliék hülyéskednek, de ismerve a tartalmat, gondoltam, hadd röhögjenek egy jót a szobájukban, esetleg sűrű fenékberúgással kergeti majd a két családfő a ház körül az albán fiukat, s mi meg örülünk az ingyen színháznak. Nem így történt. Estig bezárkóztak gyermekestől a szobáikba, vacsorára beteget jelentettek, és a gyermekek vitték fel tálcán az adagjaikat. Ekkor már úgy éreztem, hogy túlértékeltük a humorérzéküket, bekopogtam, és arra kértem őket, olvassák fel egymásnak az addig hétpecsétes titokként őrzött leveleiket. A vallásos asszonyka hisztériás sírásba, zokogásba fulladva köszönte meg, hogy feloldottam őket a szörnyű vád alól, a kisiparos felesége viszont felsikoltott, és annyira váratlanul, hogy védekezni sem tudtam, hatalmas pofont kent le nekem, s ha a férje közbe nem lép, kikaparja (mint ahogy sikoltotta) a két szemem. Másnap kölcsönösen kértük a bocsánatot, és ettől kezdve elmaradtak az ilyen jellegű heccek, mert a több hónapos zárt együttlétnek megjelentek a még lappangó, de nagyon magas hőfokonizzó feszültségei, amihez elég volt egy ilyen buta kis szikra, hogy vulkánként törjön ki.

(Folytatjuk)