Most indulnak szőni a pókok.
Fényes hálójuk nyúlik, nyúlik
És eltemet.

Most odvaikból reánk lesnek,
Most nézd szemük, a rémeset:
Mind éhesek.

Duzzadt medúza-arcuk vértől üszkös,
Szőrös lábszárak karmos, piszkos,
Fonják fonaluk.

Ezüst varsáik űzik-fűzik,
Varázsábráik begyűrűzik
Homályos egünk.

Most szőnek az éjféli pókok,
Most rémes lesz az álmodás:
Lidércnyomás.

Most rongyos és ragyás az éj,
Most babonás ütem zenél
A csenden át.

Szőnének hálójukba – hagynám
Rám mászna lomha nyájuk – hagynám.
Hogy elfalazzanak.

Mivel az éj sötét gubó, ha
El is temetne – meg is óvna.
Közel a virradat.

(1948)