A tábornok imádkozni is elfelejtett az este, ahogy vacsorázni is. Álmában megivott három sört, most pedig fáj a feje. Özönvíz lehetett, mondta, mikor meglátta, rengeteget nőttek a fák az éjjel, pedig, csupán hosszú volt az álma. Mint a gyermekkora, mikor semmijük nem volt, s elhagyatott autókat kerestek, öreg, pisiszagú roncsokat, melyek, arra a rövid időre voltak az övéik, míg el nem kergették őket. Korán megismerte így az elutasítás fejet lehajtó szégyenét. Álmában sokakkal találkozott, a hentessel, a püspökkel, azokkal, akikkel csak ősszel lehet találkozni, meg az apjával, akivel soha többet. Megkérdezte, mi van veled, majd sírva fakadt és meghalt. Megint. És sírt tovább, majd lángra kapott a teste, és színes angyalok kezdtek repülni. Az elutasítás szégyenének hitte a tábornok, mikor a szép lány azt mondta, írhat neki bármit és hívhatja bármikor. Csönd lett, halotti ima. Majd hívta a lány. Nem is tudott az elutasítás szégyenéről. Azóta megint jó.

Mikor nagyon félti ezt, virágot vesz. Először nem örvendett neki. Jött-ment, rá sem nézett. Most söröskancsóba állítja, így biztosítja, tovább tartson minden a napnál.

Korábban, a pincérnő, a háta mögött kérdezte társától, megint ivott-e, s megnyugodott, hogy nem. A száraz a legjobb, de a legdrágább is – tanácsolta valaki, azzal összevesztek. Ott volt a régi osztálytársa, az anyja barátnője, s valaki, akit nem tudja már, honnan ismer. A szoba közepén lányok táncoltak, a templomban egy férfi énekelt mindenkinél hangosabban. Egyformán ijesztő jelenségek, attól félt egyszerre eltűnik az egész. Este majd átjött az öregasszony és ételt hozott neki. Mikor a kocsmából hazaindult, senki nem vette észre.

Nem csak, mert vállai megkeskenyültek, haja megnőtt, nem ébred egyszerre a madarakkal, s ereje sem elképzelhetetlen, mint az álmoké. Nem látják, mert mostanában, mindegyre babonásan fogadkozik, s olyankor, szinte átlátszóvá lesz, majd csendes árnyékot keres, és az éjjeli holddal pótolja a napfényt. Hogy reggeltől vár valamire, s este, hogy nem kapta meg, egy csöppet sem szomorítja el. Esetleg néha leissza magát, de, akkor is, boldogabb a várakozásban, s lángra gyújtja a jégcsapokat. Lágy fényüknél levelet ír. Legtöbbször nem küldi el. A bátorsága is odalett Aureliano B.-nek. Mintha az lett volna oda elsőnek.

Még azelőtt, elváltozott a telefon. Szürkéje, súlya, mindene maradt, csak félvezetővé lett, vagy még azzá sem. Régebb, minden nap levelet várt, húsz éven keresztül csak az életjáradékát kapta, melyből nem költött semmit. Helyette a kukoricaföldeket nézte az ágyról, s magát látta felettük az ablaküvegen. Talán Aprószentek környékén kezdett felengedni az idő, annyit gondoltak az emberek a zöld füvekre, azok megérezték, és elindultak a fény felé. Akkortájt, rengeteget esett, az emberek azt hitték, özönvíz van, senki nem gondolt már arra, kifogynak könnyeikből az öreg felhők. Aztán arrébb fújta őket egy szél.

S ezek előtt volt a semmi. A sűrű tejjel folyó Kánaán közömbössége. Akkortájt az emberek mézet öntöttek a füleikbe, mert szépen csillogott, mint a borostyán, így ünnepelték magukat. Azt soha többé nem akarja a tábornok, most megtoldja a böjtöt, és nem díszíti magát. Péntekenként nem eszik, s biztos valamiben, amiről ő sem tud. Körben, helikopterroncsok. Akkoriban, szerette nézni, ahogy az asztalos, félelem nélkül tolta a körfűrészbe a deszkát. S ő sem félt. Azt is, ahogy a nagy gép bontotta vagy építette az utat.

Most meg szereti ezt a szép lányt, aki fehér figurákat rajzol (fehér tollal) fekete szoknyában. Most sem fél. S nem is szól, egyikük sem. A tábornok, mintha halakat akarna emlegetni, de meggondolja magát. Csak nézi, ennél semmi több, de semmivel sem kevesebb.

(Forrás: echionox.ro)