Aranyat vassá ront kezem.
Baudelaire

A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
És surrog és ragyog, akár az értelem.

Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
Lobog a kései gyümölcsök bíborán.
A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
Időben hullva szét, sem későn, sem korán.

A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
Ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
A fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
Pogány-mód nyújtsad át a Termés Istenének,
Ki dúsan látta el két alkotó kezed.

Mit alkottál?
„Nyomán futottam a utóknak,
Mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
S ha szemem végül is arcára tágítottam,
Új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
Most már közel a cél. Tán holnap érem el.
Szerelmesen, sután és ostobán követve
Egyre titoktudóbb szférákban énekel.

Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
És holnap talán enyém a Teljes Élet!
Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
Mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
A tág köröknek, és van már elég vasam.
Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
S arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

Holnap talán! Addig várj még a számadással!
Az én ajándokom a legtöbb lesz: Tudás.
Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
S önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
Gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
S gazdag áldásom ül törekvő népemen.

És ha művészetem harcában mégse győzne:
A Teljeset akartam, túl a határokon.
Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
Én már nem változom.”

(1950)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ