Friedeck 1983-84

Lengyelek

Az első 45 hónap békésen telt, még elfoglalt mindenkit az újvilág, virágzott a remény, hogy igen, ha lassan is, de bármelyik héten érkezhet Bernből a levél, „elismertük, ön Menekült, maradhat”. Aztán fogyott a türelem, valósággal tülekedtek az udvarra befutó postás kis motorja mellett, pedig a levelek összecsomagolva kerültek elő a zsákból, és landoltak a Házfőnök asztalára. Ilyenkor kiürült az udvar, mindenki ott csellengett az iroda előtt, bár tudtuk, hogy a leveleket csak majd az ebéd után osztják szét, de ahányszor kinyílt az ajtó, mint a kíváncsi kisgyermek a készülő karácsonyfára, pislogtunk befelé, hátha kilóg egy boríték és rajta a nevünk!? A lengyel orvos házaspár eközben ott maradt az uszoda partján, vagy teniszeztek nyugodtan tovább. Ők nem függtek Berntől. Roppant vonzó, akár filmszerepekre is alkalmazható férfi és nő volt, 30-35 éves kor körül, sokat nem tudtunk meg róluk, mert azon kívül, hogy itt laktak, nem kötötte őket hozzánk a nagy közös Ügy. Majdnem másnaponként jött autóval egy velük egykorú házaspár, s estére, vagy ha a hétvégén voltak távol, hétfőre kerültek újra vissza. Ők eleve tranzit útlevelet, vízumot kértek Kanadába, és meg voltak győződve, hogy ez egy-két hétnél tovább nem tarthat. Mint fiatal orvosok kiábrándultak a hálapénzes fizetéses rendszerből, a férfi saját bevallása szerint csalánkiütést kapott a zsebébe csúsztatott borítékoktól, ami akkor az egész keleti blokk félhivatalosan elfogadott fizetési rendszere volt. Ezt nem lehetett politikai menekültség okaként felhozni (márpedig igenis, az volt!), és Svájcban semmi esélyük nem volt a letelepedésre. Kanada viszont akkor még diplomásokat minden akadály nélkül szívesen vett át Európából.Késleltette, megnehezítette az ügyet, hogy pont ezen a nyáron (1983) egy olyan intézkedést léptettek életbe, hogy semmi akadálya a letelepedésnek, amennyiben előre biztosított a munkahelyük. Így ki kellett várniuk, míg befut valamelyik kórházból a szerződés. Bevallom, a tétlenség, a késő őszre forduló idő ködös, esős,szeles hangulata bennem is megszülte a kétkedést, hogy itt valami parányi esélyem is lenne a jövőt építeni. Hivatalos lépést nem tettem, csak egy haza írt levélben kissé elkeseredett sorokkal vázoltam, hogy Dél-Afrika milyen gyönyörű, és elég a bőröm színe ahhoz, hogy azonnal olyan privilégiumokhoz jussak s majd jussunk, amit még Svájc sem tud biztosítani, na meg azt hallottam, hogy Ausztrália is azonnali letelepedési engedéllyel és tárt karokkal vár… Postafordultával jött a válasz, de nem attól, akinek írtam, hanem a máig megmaradt legjobb baráttól : „Szétverem a pofádat, ha elhagyod Európát”, közölte finoman, aztán enyhített a fenyegetésen azzal, hogy „legalábbis addig ne, míg a család egybe nem kerül”.

Berci, Iván

Hetente egyszer, de volt úgy, hogy többször is bement a kisbuszunk a schaffhauseni rendőrségre, és ilyenkor színesedett a társadalmunk. Hamarosan a 42 embernek szánt intézményben 74-en vártuk a megváltó üzenetet. Az uszodát leengedtük, beszorultunk a négy fal közé, a súrlódások napi eseményekké váltak, mindenki meg volt győződve, hogy az ő bizonyítékai olimpiai aranyérmesek, itt valaki közülünk fújhatott be bizalmasan elkotyogott, megvallott részletet, s az jutott el Bernbe, ezért késik a menlevél. Nyílt vád csak engem ért a magyar menekültektől, mert egy este a TV előtt hangosan gondolkozva, inkább magamnak, mint nekik, mondtam, hogy tulajdonképpen nem értem őket, mi, erdélyiek mind Magyarországba menekülnénk, ha nem létezne a kegyetlen egyezség, hogy azonnal visszaadnak, s ha valaha is elkívánkoztam, a végcél mindig az Óhaza, az anyaország volt. Darázsfészekbe nyúltam. Ők már rég sejtik, hogy én ilyen kijelentéseket tehettem a rendőri kihallgatásokon is, ezért húzódik ilyen kegyetlenül az ügyük intézése. Az értelmesebbje viszonylag hamar felfogta, hogy miután az én jegyzőkönyves interjúm hetekkel az ő jövetelük előtt megtörtént, ez gyakorlatilag kizárt, egyedül az aznap érkező Berci, a dzsesszdobos maradt meg a lincselés javaslata mellett. A zömök, 170 cm körüli, magát lágymányosi csávónak tituláló, örökké jeansben járó figura, első benyomásra bizonytalan számú elvégzett osztállyal, álmatag, teljesen kiszámíthatatlan mozdulatokkal és kijelentésekkel azonnal a figyelem központjába került. A csúcsot és ezzel a rövidre szabott ottlétét is a jövetelét követő két hétre rá értük meg. Egy reggel a konyhalépcsőn unatkoztunk a kötelező 9 óra 20 perces szünetben, mikor Sawade asszony, a ház adminisztrátornőjerámutatott a lépcső első fokán furcsán forgolódó, kínlódó macskára, és arra kérte Bercit, hogy vigye hátra a kertbe, és várja meg,amíg hozza az orvost. Ebből Berci csak annyit értett, hogy nekitennie kell valamit a szenvedő állatért. A lépcsők alatt voltak akerti szerszámok szép patikai rendben, odalépett, kiválasztott egyéles ásót, s mire Sawade asszony akár elvisíthatta volna magát, a macska két darabban vonaglott még egy párat, aztán kimúlt. Még aznap bekerült a Berci kartotékába a bejegyzés, hogy állatkínzó, és örvendhetett, hogy megúszta a kitoloncolással, mert mint svájci állampolgárt börtönbüntetésre is ítélhették volna. Rövid volt Iván velünk léte is. Ő volt az egyedüli, akit nem a kisbusz hozott, hanem rendőrkocsi és bilincsekben. A tőlünk alig pár száz méterre levő svájci német határon kapták el a vámosok, és miután semmi irata nem volt, s csak valami szlávos nyelven hebegett-habogott valamit, kihívták a rendőröket, és ideiglenesen mellénk tették egy üres kompótos polcra. Berci már nem volt velünk, ikertestvére lehetett volna, csak Ivánnak még laposabb volt a homloka, és mélyebben ültek a szemei, de mozgásban és bizalomkeltésben a két ember szinte azazonosságig egyezett. Andrissal voltunk annyira bátrak, hogy az asztalunkhoz engedtük, a többi nem is titkolt utálattal fordult el tőle, mikor az első ebédkor szabad helyet keresett. Nem bántuk meg. A két hét alatt, amíg aztán újra bilincsben el nem vitték, ezúttal már a német rendőrség, nem voltak unalmasak az étkezések. Jó gyomrunk volt, így nem zavart, hogy soha kezet nem mosott különben azt hiszem, egyebet sem, kicsit arrább húzódtunk, de csak annyira, hogy ne legyen sértő, s így a szaghullám megtört. Leült, nem nézett se jobbra, se balra, csak mereven maga elé. Várt. Gondoltuk, a leveses vagy sültes tálat. Tévedtünk. Iván a legyekre várt. Szenvedélyes légyvadász volt. A szobormerev állapotból, mint a villám, kapott ki, ha nagy ritkán egy légy került a látókörébe. Az elején kissé ijedten néztük, és diszkrét fújással próbáltuk elhajtani a fejünkre vagy közelünkbe landoló legyeket, mert Ivánnak mindegy volt, ha éppen az orromra szállt volna, már lendült is a félbe zárt marok. Később, mikor megszoktuk, sőt bámultuk a századmilliméter pontosságú villámgyors kapást, rövid mozdulatokkal vagy csak hunyorítással figyelmeztettük, merre van a következő áldozat. A megfogott legyeket szétlapította a markában, még be-bekukucskált az összeszorított markába, hogy van-e még mozgás, majd kiragasztotta a tányérja szélére a trófeát .Egy-egy jól sikerült ebéd után az elmosogató brigád nőtagjait kellett vizes kendővel újraéleszteni, ha a kezükbe került Iván tányérja. Sajnos, a német és svájci rendőrség szoros együttműködése viszonylag hamar végett vetett ennek a szórakozásnak. Nemzetközileg körözött ukrán maffiatag, és nem bolgár menekülő volt Iván, ha egyáltalán így hívták. Még hagyták, hogy aznap ebédkora tányérját kicsipkézze, aztán felbőgött a kék fényt kísérő kürt, a házat körbevették az állig felfegyverzett kommandósok, óriási volt az izgalom, egyedül Iván tudta, mi a teendője, motyogott felénk valami hálaszót a kedvességünkért (én kértem, felejtse el), és már nyújtotta is a csuklóit.

(Folytatjuk)