Rövid, méltósággal viselt szenvedés után, életének nyolcvankilencedik évében szombaton elhunyt Lohinszky Loránd érdemes művész, nyugalmazott egyetemi tanár, az erdélyi színjátszás nagy mestere – áll a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata friss közleményében.

Az 1924-ben Kolozsváron született színművész több mint ötven éves pályafutást hagyott maga mögött, melynek során többek közt Trepljov (Csehov: Sirály), Görgey Artúr (Illyés Gyula: Fáklyaláng), Ványa Bácsi (Csehov: Ványa bácsi), Őrnagy (Örkény István: Tóték), Lucifer (Madách Imre: Az ember tragédiája), Lear (Shakespeare: Lear király), Szervét Mihály (Sütő András: Csillag a máglyán), és Ill (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása) szerepében zárta szívébe a közönség.

Lohinszky Loránd 1950-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet első végzett évfolyamán szerzett oklevelet Kolozsváron. Azonnal a Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött. Társulatához karrierje során végig hű maradt, miközben életművét vendégjátékok, rendezések és jelentős hazai, valamint anyaországi filmszerepek is gazdagították: Udvardi (1972, Nincs idő), István (1974, Holnap lesz fácán), Török János (1976, Apám néhány boldog éve), Páter gvárdián (1992, Ábel a rengetegben), Lukács (1996, Retúr). 1954-től a Marosvásárhelyre áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként segítette számos színésznemzedék kibontakozását.

Munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták, közülük a legjelentősebbek az érdemes művész titulus (1964), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995) a Magyar Művészetért emlékérem (1996), az UNITER életműdíj (2000), a bukaresti Nemzeti Színházi és Filmművészeti Egyetem díszdoktori címe (2005) a Románia Csillaga érdemrend tiszti fokozata (2005).

Emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közössége: mindkét intézmény saját halottjának tekinti…

Életútjának legnagyobb paradoxonja: sohase jutott eszébe, hogy szinész legyen – talán azért, mert mindig is Szinész volt!

– Egyáltalán nem voltam játékos gyerek. Mindig magányos voltam, mindig behúzódtam. Sohasem jutott eszembe, hogy színész legyek, még akkor sem, amikor bekerültem a színházba.
– Hogyan történt ez?
– A Móricz Kollégiumba (Mátyás szülõházában – N. Cs.) hetente egyszer- kétszer meghívtak olyan kiválóságokat, mint Nagy István, Szentimrey Jenõ, Balogh Edgár stb. Titkára voltam a kollégiumnak. 1946 õszén, amikor a Bánkot mutatták be (azzal kezdte volna újra a magyar színház a mûködését itt a Sétatéren), Fekete Mihály kiállt a függöny elé, és bejelentette, hogy a Gertrudiszt Beness Ilona játssza és nem Poór Lili, mert Janovics Jenõ meghalt. Kinevezték igazgatónak Szentimrey Jenõt. Ismertem a Móricz Kollégiumból, elmentem hozzá, mert apám ’43-ban meghalt, édesanyám nyugdíja kevés volt, valamibõl meg kellett élni. Eredetileg vegyész szerettem volna lenni, de csak Budapesten mûködött ilyen iskola, arra pedig nem volt pénz. Elmentem Szentimreyhez, nem tud-e adni valamilyen állást. Azt mondta, de igen, a nézõtéri felügyelõ vissza akar menni a zenekarba, mert hegedûs, szabad az állás. Ez 1946 január elsején történt, a fõiskola õsszel elkezdte mûködését. Addigra összeismerkedtem a színészekkel, Csóka bácsi állandóan biztatott, hogy iratkozzam be a fõiskolára. Még mindig nem volt meg bennem az a rettenetes nagy vágy, hogy színész legyek, de azt mondtam magamban, ha már biztatnak, próbáljam meg. Fel is vettek, de mind a negyvenötöt felvették, aki jelentkezett. 1946. december 25-én este 9 órakor léptem elõször színpadra Máray Kaland címû darabjában, egy újságíró pár mondatos szerepében. Következett Shakespeare Makrancos hölgyében egy férfi fõszerep. Jött egy nagy csend, valami miatt nem kellettem. Elég nehezen viseltem el azokat az éveket. A vége felé úgy döntöttem, megpróbálom egy másik színháznál, ha nem megy, abbahagyom. Azt mondják, aki fél kiló sót elfogyaszt a színháznál, az nem tud elszakadni tõle. Én biztosan el tudtam volna. Nekem már félig-meddig volt egy diplomám, ugyanis 43-ban érttségiztem, és kijártam a jogot. Jobban mondva az elsõ három évet, a negyedikrõl is van bizonyítványom, de addigra megszerettem a színházat, annak ellenére, hogy amikor megjelent a szereposztás, alulról kezdtem olvasni, ahova a harmadik katonát, a pincért, a lordinert írják ki.
Egészen kivételes örömöt okozott, amikor az egyik vizsgaelõadásunkra – az Éjjeli menedékhely volt – eljöttek a vásárhelyi tanárok. Tompa, Kovács, Delly Kolozsvárra is jártak tanítani. Kovács György megkeresett, azt mondta: Tompa kérdezi, nem volna kedved eljönni Marosvásárhelyre? Vásárhely, színházi vonatkozásban, valami egészen szédületes dolog volt akkoriban, fõleg egy végzõs diáknak. Igy kerültem 1950-ben Vásárhelyre, és ottragadtam.

(Nánó Csaba interjújából, forrás: http://www.vilaghirnev.net/)