A látogatás

Délutánra vártam Marát, de ahogy hazaértem a suliból, telefonáltam neki: ne jöjjön. Ismét rám tört a migrén. Már délelőtt éreztem, baj lesz: feszített a nyakam, hányinger kerülgetett, az orrom rosszul záró vízcsappá változott. A fürdőben magamra csuktam az ajtót, le a villanyt, és a kád elé, a Whirlpool mosógép mellé ültem. Így a fények és hangok egy részét kiszűrtem. Sok időbe telt, amíg úgy éreztem, csillapult a fájdalom.
Anya hazajött, ebédeltünk. Annyit ettem, mint egy veréb, utána lefeküdtem, de a rohadt csávó, a fájdalom újra markolászni kezdett.
Feltápászkodtam, és a Li-Shou-módszerrel próbálkoztam. Terpeszbe kell állni, félig hunyt szemmel tornászni: karokat előre, hátra lendíteni, úgy, hogy az ujjak egymáshoz érjenek. Legalább százszor ismételni. Mivel a vér egy része a fejből a karba áramlik, oldódik a görcs. És igen, mintha segített volna. Utána kicsit magoltam és tévéztem.
A hétfő éjszaka pokol volt. Ha sikerült elszenderedni, agyamban jedi lovagok, denevér- és pókemberek, rambók nyüzsögtek. Anya sem aludt a szomszéd szobában, gyakran belesett, és kérdezgette, mit tudna segíteni. Elővette a hűtőből a gyógyszert, amit az orvos barátnője, a Róza írt fel nekem, és az egyik közeli – öt van belőlük a környéken – patikában elkészítették. Tartalmazott Indometacinumot, Coffeinumot, Motiliumot. A koffeinről volt némi fogalmam, a többiről nem. De hiába unszolt, nem vettem be. Miért? Csak. És még azért sem. Anya teakeveréket főzött, hűtötte, ízesítette, újabb meleg zoknit adott rám, és a régi gyapjúsapkáját a fejemre húzta. Hátha segít.
Kedden hanyagoltam a sulit. Anya értesítette az oszifőmet, lemondott néhány klienst, és délutánra elhívta Vári Rózát: vizsgáljon meg, és írjon igazolást. Későn, tíz után indult a békásmegyeri fodrászszalonjába. Szörnyű volt a délelőtt: úgy kóvályogtam a lakásban, mintha börtönben lennék, vagy mintha labirintusból keresném a kiutat.
A hazaérkező Anya belém erőltetett egy kis gyümölcslevest. Aztán megjött a barátnője, Róza, és hogy a szövegükkel ne zavarjanak, kivonultak a konyhába. Csak hát az ajtókon át is jól hallottam őket.
Róza egy nemrég leírt új nyavalyáról magyarázott, amely talán összefüggésbe hozható a migrénemmel. A beteg sok mindent eltorzulva lát: ami távoli, az közelinek, a közeli távolinak, ami kemény, az lágynak, a lágy keménynek tűnik számára. Olyan a világa, mint Alice-nek a Tükörország. Hatásos szert még nem találtak rá, suttogta. Később megtudtam, a neve Todd-szindróma.
Mivel a vendég a sulimról is érdeklődött, Anya fényezni kezdte a kócerájt. Tele „elvarázsoltakkal” – Jóisten, ezt a szót Céklafej szokta használni!, lepődtem meg – ennek ellenére sok a jó fej, mondta. Értelmiségi gyerekek is járnak Virág osztályába, dicsekedte. Na persze, motyogtam. Pöri színész apja öngyilkos lett, Merci ügyvéd apja a nagyvilágot járja, Zorán apja, aki mérnök, száz hektáron gazdálkodik valahol messze, a szerb határ mellett, a Kleman fiúk tanárnő anyukája pedig teljesen lezüllött, a Dunán horgonyzó kis hajón él egy tetoválásokkal teli vadbarommal. És még ott van a szegény Zsike apja, aki tényleg szuperagy, hiszen nővé operáltatta magát, hogy nővel élhessen. Anya azt is említette, hogy Esztó néni rendszeresen komolyzenei koncertre visz minket. Igen, az egész suliból négy morgógógust és öt kissumákot sikerült becsalizni, hogy bérletet váltson a Szent Királyunk zeneművészeti középiskola előadásaira. Tudtam, Anya azért lelkesült be, mert Esztó néni javaslatára a szülői munkaközösség tagja lett. Az elnök az országos cigányegylet vezetője volt. Kázmér bá lánya tavaly volt nyolcadikos, vagyis már végzett, de megkérték a MOOC-vezért, hogy továbbra is maradjon a tisztségében, mert sokat tud segíteni. Magyarán: sok lét hoz a sulinak. Anya még elmesélte a novemberi sztorit, azt, hogy Konti képviselő úr titkára, a Borsi Gábriel engem és egy osztálytársam nagyon átvágott, mert dolgoztatott, és ígérete ellenére nem fizetett. Bea megírta egy bulvárlapban, és a Borsi belebukott. A pécsi csavargásunkat persze mélyen hallgatott.
Később bejött hozzám Róza, kikérdezett. Elővette a sztetoszkópját, meghallgatott, majd vérnyomást mért, vagyis sámánkodott, mindezt csak azért, hogy megnyugtasson. A pirulákat nem erőltette.
Az éjszakát a fotelben ülve töltöttem. Vattával dugtam be a fülemet, hiába. Mintha a tőlünk negyven-ötven méterre lévő útkereszteződés helyére bővizű hegyi folyó került volna, amely szünet nélkül, éjjel-nappal zúgott, morajlott. Csakhogy ez a folyó nem vizet, hanem verdákat, rozsdagarnitúrákat okádott ki magából. Ráadásul az budai hegyek felöl érkező, az Óbudai szigetet és a Népszigetet átlépő szél nálunk, az enyhe völgyben, a régi temető helyén még megpördült, ráerősített, és olyan erőszakosan rázta a szobám redőnyeit, mintha azt követelné, hogy beengedjem magamhoz. Hajnalban aludtam el.
*
Szerdán már suliba mentem, délután Marát fogadtam otthon. Szürke, esős, hideg idő volt, de a vendégem a kínai kabátja alatta csak egy vékony, téglaszín, V-nyakú pulóvert viselt. Ránéztem, és vacogtam. A kikészített bársonypapucsot félrerúgtam. Láttam, a csukáitól nem szívesen válna meg. Általában mi sem tesszük le a cipőt, kamuztam.
Anya kijött az előszobába, bemutatkozott, átkarolta, és két puszit nyomott az arcára. Ez a csajt meglepte. Kutyafuttában megmutattam az ötödik emeleti lakásunk beosztását: ez itt van, az ott, magyaráztam, majd a szobámban vezettem, és lehuppantunk a kanapéra.
Hamar felszökött, szemügyre vette az ablakhoz tolt Z alakú futópadot. Elmagyaráztam az öt programot, majd biztattam, próbálja ki. Feltett kézzel tiltakozott.
– Mindennap használod? – kérdezte.
– Persze. Különben összecsuknám, és a sarokba dobnám.
– Mennyibe kerül egy ilyen?
Már mondani akartam, hogy százezer forint, de észbe kaptam.
– Nem tudom – kamuztam megint. – Egy ismerőstől, Anya egyik barátnőjétől kaptuk. A Rózától. Ő gyerekorvos a 15. kerületben. Balesete volt, eltörött a lába. Meggyógyult, de a futópadot már nem használja, ezért átpasszolta, mondtam. Az egészet ott helyben találtam ki. Igazság szerint tavaly kaptam Anyától, karácsonyra.
Mara megskubizta a számítógépet, a monitort, a klaviatúrát, a nyomtatót, majd a dupla könyvespolc elé állt, ahol kábé ötszáz kötet szorongott.
– Ez mind a tied? – kérdezte, és mutató ujját végighúzta Ady, Juhász Gyula és Tóth Árpád gerincén.
– Á, nem! – mondtam. Ez már igaz volt. – Sokat örököltünk Anyu szüleitől, ők tanárok voltak.
– Tanárok? – kapta fel a fejét Mara.
– Igen. Miért?
– Semmi. Csak nem, izé, nem gondoltam. Ezt tudják a suliban?
– Az oszifő biztosan.
– Nekem is van Petőfim és egyebek. Az Árpád úti antikvárium elé kitett dobozban minden darab ötven forint, de nekem ingyen is adott a tulaj. Gyűjthetnék többet, de nincs hová tenni.
– Hát… – mondtam sután.
Nem akartam sajnálni. Mara egyébként nem volt csúnya. Szeme dió, szemöldöke ívelt, orra egyenes. Fekete haja a háta közepéig ért, és mivel nem mosta mindennap, néha szúrós szagot árasztott. Vagyis az osztálytársak orrhúzásának volt némi alapja.
Az ágyam fölött Obama-kép függött: egy kanapén ül a koromfekete arcú és hajú tini lányai között. A csajok ujj nélküli blúzt, kék farmert viselnek, a papájuk fehér inget. A fotót egy újságban fedeztem fel, kivágtam, kemény kartonra ragasztottam, az újpesti áruház melletti műteremben lefényképeztettem, persze kinagyíttatva, majd berámáztattam. Jól sikerült: a fehér passzpor, az aranycsíkos barna keret, az üvegborítás igazi képet varázsolt belőle. Azt gondoltam, ha egy idegen meglátja, a kérdések tömegével áraszt el. Mara viszont csak annyit mondott: ja, az ott ugye az amcsi elnök, láttam a tévében.
Viszont a fotómontázs, amelyet a szeptemberi, balatoni nyaralásunkról készítettem, már érdekelte. El kellett mesélnem, hogy ki kicsoda.
– Itt, ahol hárman ülnek a füredi sétány padján, ez Anya, őt ismered. Mellette van Róza, Anya barátnője, aki Rákosborzasztón gyermekorvos. A gombszemű kis nő Bea, ő újságíró. Ők hárman együtt jártak a Könyves gimibe.
– Milyen fiatalok – csodálkozott Mara.
– Hát persze. Most is csak harminchárom évesek.
– És ki ez a jóképű cigánycsávó? – mutatott Kristófra, aki a móló kövén ült mellettem.
Kicsit megsértődtem, fene tudja, hogy miért.
– Cigány? Ne hülyéskedj! Nem cigány, hanem örmény. Erdélyi magyar örmény.
– Az mi?
– Mit tudom én! Az biztos, hogy nem román és nem cigány. A srác Régen Kati néni fia, és ez a vagány csaj, aki ugye szintén barna bőrű, Kati néni a lánya. Ők a haverjaim. Kati néni is a baráti kör tagja, de ő nem volt gimnáziumi osztálytárs, mert jóval idősebb. Ezen a képen, amelyik a szállodánk pizzázójában készült, Kati néni Anya és Bea között áll.
– Sok ékszere van! A nyakán, a fülében, a karján, az ujjain.
– Iiigen. Kati néni közgazdász, de most vállalkozó. Két kávézója van, az egyik a Liszt Ferenc tér közelében, egy kis utcában. Oda főleg szingli nők járnak. Nem csoda, a presszó neve Szinglike.
– Mi az a szingli?
– Nem tudod? Tényleg? Egyedül élő nő, nagyjából.
Mara legtovább azt a fényképet bámulta, ahol csak ketten vagyunk, Kristóf meg én.
– Odavagy a csávóért – jelentette ki.
– Miből gondolod? – lepődtem meg.
– Abból, ahogyan mosolyogsz rá. Szinte elolvadsz.
– Ugyan – mondtam bosszankodva.
– Virág! Elvörösödtél! – nevetett Raspó Mara.
– Melegem van – sértődtem meg. Eszembe jutott, itt lenne az alkalom, hogy az ő barátjáról, a sánta Gáborról kérdezzem. De féltem, megsértődik. Mindenki olyan érzékeny, mintha hercegkisasszony lenne. Az Angi barátnőm azért fordított hátat nekem, mert kifogásoltam, hogy durva cigányvicceket küld e-mailben. Igaz, fasisztának neveztem azokat, akik ilyesmivel vacakolnak.
Hogy ne hallgassunk, én dumáltam. Elmeséltem, a Régen testvérek egyetemisták, Kinga Budapesten, Kristóf külföldön, Skóciában. Kingával néhány napja találkoztam a Deák téren, aztán elhívott a West Endben, ahol lötyögtünk, beszélgettünk. A csaj nemrég, valamilyen alapítvány meghívására Örményországba utazott. A Jerevánba tartó repülőn kiszúrta egy pasi: meglátta benne a rokont. Annyira nyomult, hogy negyedóra múlva megkérte a kezét. Angolul beszéltek, persze. A nagyorrú hapsi öreg volt, legalább negyven, Armani feliratú pólót és fekete bőrdzsekit viselt, mint arrafelé szinte minden bennszülött. Kinga menekülni próbált, de egy repülőgépen ez nem egyszerű. Végül elbúj a női vécében, megjátszódta, hogy rettenetes hasmenése van. Ezen hosszan nevettünk. Megmutattam a barátnőmtől kapott ajándékot, a kávéfőző rézibriket. Mara forgatta, kicsit sóhajtott, szép, mondta.
Anya üdítőt, süteményt hozott: mindig megkínálta a vendégeimet. A körtelány hosszan szabadkozott, majd kettéosztotta a nagy tányérra halmozott apró sütit, és az ő részét gyorsan bekapta. Megkérdezte, az osztálytársak közül eddig ki járt nálam. Zsike? Pöri? Lenuta? Vagy a Henike? Meglepődött, hogy egyik sem. Azt is tudni szerette volna, mi van a Henike barátnőmmel, akit szeptemberben kiutáltak a suliból. De hát én is annyit tudtam róla, mit ő, vagyis semmit.
Megkértem a csajt, majd másoljon ki néhány verset a nagy füzetéből, és hozza el a suliba. Átadom a Bea néninek, azaz Beának, akinek irodalmi lapoknál is lehetnek barátai. Hátha közölni tudják valamelyiket. Á! Nincs értelme!, szabadkozott Mara. Egy roma csajt sehol sem vesznek komolyan, mondta. Dühösen tiltakoztam. Figyelmeztettem, nehogy komolyan vegye a Laci bá szavait. A tanárunk akkora bunkó, hogy ha feldobja magát, és nem mozdul el a helyéről, csak egy zsírpacni marad belőle. Ezen a hülyeségen is jót röhögtünk.

(Folytatjuk)