Friedeck 1983-84

Névsorolvasás

Gondolatban lehívom az udvarra a hatalmas platánfa alá a kezdeti időszak összes lakóit a háznak. Ott lesz a két magyar család három gyermekkel. Zoltán, a 18 éves és Piroska, a 25 éves, szinglik. A három cseh család (nyugodtan írhatnám, hogy csehszlovák,mert akkor, 1983-ban még az volt) négy gyerekkel.A vegyes bolgár-pakisztáni páros egy fél gyermekkel. A lengyel orvospár. A két jugoszláv, de ha jóba akartál lenni velük, akkor kosovói srácok. Mi, Andrissal Erdélyből, akik ugyanazzal a vehemenciával, mint az előbbiek, tiltakoztunk a román jelző ellen. A kurd fiú Törökországból, s ezzel már el is hagyjuk Európát. Jöhet Dél-Amerika két jeles képviselője, az argentin Robertó és a chilei tanár, akit Csilinek szólított mindenki. Ázsiát az iraki pilóta feleségével és kisgyerekkel, az afgán kecskepásztor meg a három tamil képviselte egészen különböző erényekkel. Afrika a kongói házaspárban volt jelen, akik pár hónap múlva életet adtak a világ legszebb kicsi fekete rigójának. Egy giccs volt az a bébi, alig pár hetesen, mikor visszakerült a táborba, a haja száz sűrű varkocskba fonva, mint egy fekete Murilló angyalka mosolygott mindenkire. Ehhez csatlakoznak mint alkalmi látogatók, a lágymányosi Berci, a bolgár Iván, akiről aztán kiderül, hogy ukrán és egy viszonylag békés félév után, sajnos nagyon hosszú időre , a két népes török család. S ez a törökös időszak már krimitörténet, csak „16 éven felülieknek” felirattal kellene megjelenjen. Az első emeleti ablakból nézhetnek ránk Herr Sigg, a félresikerült festőművészből lett parancsnok (nem az első a világtörténelemben), Frau Sawade, a német adminisztrátornő (a közeli Singenben lakik, onnan jön naponta a ház kis buszával), Herr Zwale,a jóságos ezermester (házmesteri poszt, de órákat is tartott nekünk a különböző szerszámok helyes használatából, és az egyetlen volt, aki segített anélkül, hogy erről azonnal jegyzőkönyvet vegyen fel). Na és Ursula, a 19 vagy 20 éves (vagy mégis 22?) németóra adó schaffhauseni lány, aki a frissen megélt szerelmi csalódását akarta jótékonykodásba fullasztani. Csináltatunk egy csoportképet magunkról, s majd 8 hónap múlva megismételjük.Az első képen mosolygó, egymásért aggódó, segítőkész, kedves arcok és az emeletről is barátságosan integető emberek. Nyolc hónap múlva, kétséges volt, hogy egyáltalán össze lehet még terelni a társaságot, a kép már mást mutat. A gyűlölettől fröcskölő szájukban a konyhakéssel, klikkek, több méteres távolságra egymástól,az emeleti ablakok üresek, mert a parancsnok és a közben állandó jelleggel (éjjel-nappal) a békére ügyelő fegyveres biztonsági őr (a jobb kéz a csípő közelében, akár a Vadnyugaton) a lépcső tetejéről figyel, a szolgálati asszonyok meg Herr Zwalen a csukott ablakok mögött szétszórva a három emeleten. A várakozás, a semmittevés, az önrendelkezés teljes hiánya, fűszerezve a költött vagy valós beszivárgó horrorhírekkel, az állandó kétség, hogy mi lesz velünk, mi van otthon, a kezdeti segítőkészséget hamarosan utálattá, majd bűnbakkeresővé, ellenséggé változtat mindenkit. Sündisznóállásokba menekül, aki teheti, s ha az elején csak összehúzódva védekezik, nemsokára aknákat helyez el maga körül, majd nyíltan lő is. Pokollá változott a békés Átmeneti Ház.

(Folytatjuk)