A karácsonyi ajándék

Raspó hozott néhány verset a suliba, de úgy adta át, hogy senki más ne lássa, mintha illegálisan megszerzett szupertitkos anyag lenne. Mi pedig, nyilván, kémek. Azt is suttogva panaszolta el, hogy a helyi pszichiátriai osztályról vidéki elfekvőbe dugják az idegroncs anyját, mert „a gyógyintézeti kezelése már nem indokolt”. Valamilyen Nyír kezdetű település lakóotthonába zárják, magyarázta. És sírt.
Azért viszik oda, állítólag, mert a Nyírségben született, és egyetlen élő testvére az otthon közelben lakik. Hogy a gyerekei Újpesten vannak, az nem számít. Talán azért sem, mert az orvosok is látták, hallották, amit az anyjuk megpillantja a nagyobbik lányát, a Trixit, nyomban kiveri a hisztit. Annyira felhúzza magát, hogy nyugtatózni kell. Néha őt sem kíméli, vallotta be Mara, de neki van egy praktikája: gőgicsél neki, simogatja, és tíz perc alatt lenyugszik. Ám ha Budapesttől több száz kilométerre lesz, nem hogy naponta, de havonta sem tudja meglátogatni. Trixi egy buznyákot sem ad majd a vonatra.
Mara rimánkodva kért, szóljak Anya barátnőinek, az orvosnőnek meg az újságírónak, segítsenek. Én biztattam, tuti, hogy megteszek mindent, amit csak lehet, mondtam. Így volt, de az eredmény nulla lett. Mara anyukáját karácsony előtt elvitték az Isten háta mögötti helyre, én meg szégyelltem magam. Ismét nagypofájú voltam, de semmire sem mentem.
*
Egyik szünetben elkotyogtam a csajoknak, amit megtudtam a Feri báról. Hogy a nála fiatalabb felesége, az Angéla csalta el, csalta ide, nagy nehezen, Romániából. Hogy együtt tanítottak a határ menti B. városkában, de az asszony dobta, sőt a szeretőjével, az igazgatóval kidobatta a férjét a suliból.
Sajnáltuk a Leszállópályát. Tényleg.
– Micsoda szemétség! – mondta Zsike.
– Ilyenek román nők – vélte Krisztina.
– Miért, Pesten nincsenek kurvák? – kérdezte Lenuta.
Erre röhögés volt a válasz.
– A gyerekeikkel mi lett? – kérdezte Pöri.
– Felnőttek, Nyugatra mentek – mondtam.
– Miért akar egy öreg pipi százévesen kufircolni? Mi? Jó, ötvenévesen. Nem mindegy? – háborgott Merci. – Büntessük meg.
– Én benne vagyok – mondtam. – De hogyan?
Merci javasolta, hogy G. Z. rappel Hasfelmetszők című dalából küldjünk neki egy részletet. Levélben, postán. Másnapra hozta a két idézetet. „ Ha kilépek a sötétből és meglátod a szemem, /Csak annyit mondhatsz nekem: kegyelem.” És: „Ott van a kés a kezemben, / a hasadba döföm és turkálok a belekben.” Émelyítő volt, a többség leszavazta.
Hogy mi legyen, volt időnk megbeszélni.
A bioszos tanárnő elhatározta, a 8. b-t elviszi az újpesti Lepkemúzeumba. Először arról volt szó, hogy a hosszú Ferenc utcán a villamoshoz, a nagy kanyar utáni megállóhoz gyalogolunk, felülünk, három megállót megyünk, a szakorvosi rendelőnél leszállunk, majd két utcán be, és ott vagyunk. Bérlete viszont csak kettőnek volt, jegye ismét kettőnek, ezért Hajni néni eldöntötte, gyalogolni fogunk. Így a látogatás hatvan percbe nem fért bele. Megkérte Kari bát, engedje át a technika óráját: a cserét jóváhagyta az igazgatóhelyettes.
Nem volt nagy durranás a magánházban működő lepkegyűjtemény. Egyetlen teremben, lényegében kriptában, hazai és trópusi lepketetemek sorakoztak gombostűre tűzve, fiókozva, dobozolva. Az idegen akcentussal beszélő idős háziasszony nem csak magyarázott, hanem vizsgáztatott. Megkérdezte a srácoktól, szerintük melyékek a lány- és melyékek a fiúlepkék. Zoránék lebőgtek, mert biztosra vették, a csaj-lepkék a színesek, a kihívóak, a srác-lepkék a szürkék, pedig fordítva volt.
Vissza, a suli felé vonulva, a két tannyelvű műszaki gimi kovácsoltvas-kerítése előtt arra jutottunk, a levélküldés marad, de más szöveggel.
Megszereztem Leszállópálya feleségének címét. Könnyen ment, a szóban forgó kisváros iskoláját megtaláltam az interneten. Vásároltam húsz levélborítékot bélyeggel, majd otthon, a nyomtatómmal címkéket gyártottam Bereczky Angéla nevével és a B-i suli címével. Minden borítékba egy lapot tettem, amelyre, ugyancsak számítógéppel, egyetlen szót írtam.
Közösen, vagyis négyen, nem öten döntöttük el, mi legyen az a bizonyos egy szó. Napokba telt, amíg összehoztuk. A legszelídebb a bányarém volt, a legdurvább talán a péniszbringa. Később jöttünk rá, a klasszikus szó, a kurva kimaradt, de nem bántuk. Feladót nem írtunk a borítékra, naná!, és arra is ügyeltünk, hogy a leveleket különböző helyeken dobjuk ládába. Az ostrom elhúzódott, még januárban is küldözgettük a bosszú-üzeneteket.
*
Az ünnepek közeledtével sokat beszélgettem a Glasgowban tanuló barátommal, Kristóffal. Egyik alkalommal azt írtam a Skype-on, hogy előbb vagy utóbb én is elhúzok az országból. Mert itt utálják a cigányokat, a zsidókat, a feketéket, a sárgákat, a leszbikusokat, a melegeket.
Van egy srác a párhuzamos osztályban, a 8. a-ban. Kulina Gábor a neve, magas, jóképű, talán félig cigány, de nem látszik rajta. Három évig élt Kanadában a szüleivel. Mivel ott járt suliban, megtanult angolul. Családjukat végül hazavágták. A kiscsávó kijelentette, semmi baj, érettségizik, számítástechnikai szakmát tanul, és visszamegy Kanadába. Nem fogja az életét elszúrni egy gyűlölködő országban.
– Kanadába ne menj! – írta Kristóf.
– Miért?
– Egyrészt mert te nem… , vagyis nem csak roma vagy.
– Ezt sokszor megbeszéltük. Van egy jó példám. Barack Obama amerikai elnök anyja fehér volt, apja néger, mégis úgy döntött, hogy ő fekete. Ez nem volt rossz lépés, hiszen mégis a világ első embere lett.
– Lehet. De Kanada, most Kanadáról beszélünk, ugye? Kanada már nem az, ami volt. Olvastam egy cikkeket. Nem emlékszem a részletekre, de utána nézek, és megírom, mi ott a helyzet.
A következő nap este tizenegykor folytattuk. Anya tévézett, kint fújt a porhavat kavaró bolond szél.
– Eszembe jutott Michel Jackson – írta Kristóf. – Ő a másik véglet. Fiatal korában fekete volt, aztán bőrátültetésekkel, milliós műtétekkel kifehéredett.
– Jó. Nem számít. És miért ne pályázzak Kanadába?
– Az elmúlt években nagy volt a roham – pötyögte Kristóf. – Volt olyan nap, amikor 91 magyar roma szállt le a torontói reptéren.
– Rájöttek, hogy érdemes.
– Igen. Biztos megélhetésük lett néhány évre. Havi fixet kaptak, amely ötszáz és ezerszáz dollár között változott, attól függően, hogy hány személyről volt szó. A segély addig járt, amíg döntés született a sorsukról. Pénzt kapnak a lakás kauciójára, bebútorozására, egyebekre. Ingyenes volt a tanulás, az orvosi ellátás.
– Ugye…
– Viszont betelt a pohár. A bevándorlási miniszter azt nyilatkozta, hogy a nehéz sors nem ok a menekülésre, sőt a hátrányos megkülönböztetés sem.
– Akkor mi?
– Az, ha veszélybe kerül valakinek az élete. Amit bizonyítani is kell. Nemsokára új törvény lép életbe, és két hónap alatt eldöntik, ki maradhat, ki nem.
– Ha valahova majd elpályázok, én nem menekültként megyek – pontosítottam az elképzelésem.
– Várj! Még eszembe jutott valami. Azt is olvastam, hogy az egyik menedékkérő azt bizonygatta a kanadai bírónőnek, hogy őt nem csak a bőrszíne, a hangos beszéde, hanem a járása miatt is hátrány éri. A hölgy nem hitte el, a cigányok másként járnak, mint a magyarok. Erre a csávó megmutatta. Lábfejét kifordítva tett néhány lépést. Úgy billegett, mint Chaplin híres balek-figurája.
– Én is láttam ilyeneket Újpesten, tényleg. Sőt ismerek valakit, aki így jár.
– Ki az?
– Á, nem érdekes. Nem tudom a nevét – kamuztam, mert a kacsajárású az én korábbi nemtudomkicsodám, a Henrik volt.
*
Az újpesti új főtéren megrendezett karácsonyi vásár Kristófnak nagyon tetszett. Jó volt a mézeskalács-házakhoz hasonló kuckók között bóklászni. Naná, hogy együtt! A kellemes félhomályban, a havas kövezeten, a fahéj-, vaníliai- és kávé-felhőkben rengetegen mozogtak. Zene szólt, és a barátom akár Glasgowban érezhette magát, mert a hangszórókból csak angol nyelvű dalok ömlöttek, például a White Christmas meg a Jingli Bell. Ő mindegyiket ismerte.
Egyik helyen eperbort árusítottak. A suliban, a csajok között elterjed a pletyka: ha valaki bekap egy darab keserű csokit, arra eperbort kortyol, és utána smárol a szerelmével, a hatás százszorozódik. Rávettem Kristófot a kísérletre, persze csakis a hír ellenőrzése végett. A dolog klappolt. Valahogy már nem érdekelte őt, valaki meglát minket. Végre elfelejthettük a szeptemberi, balatoni kudarcot.
Forral bort is ittunk, kürtöskalácsot majszoltunk, ragacsos ujjainkkal ijesztgettük egymást. Később levették a hangszórók hangját, mert a szabadtéri színpadon egyházi kórusok léptek fel. Református nem volt közöttük. Fél órát figyeltük őket, majd újra kőrözni kezdtünk. Az ide-oda hullámzók között megpillantottunk egy fiatal csávót, aki lazán, Chaplin-járással kacsázott. Titokban mulattunk rajta. Nem Henrik volt az, szerencsére.
Sajnos ismerősökkel találkoztunk, a Raspó Marával meg a sánta barátjával. Köszöntem nekik, integettem, boldog karácsonyt kívántam, és reméltem, nem kell megállni, kínosan-udvariasan társalogni. Csakhogy odajöttek, és a puszilkodást sem lehetett megúszni.
Kristóf váratlanul megkérdezte Marától, hányadik hónapban van.
– Ne hülyéskedj! – kiáltottam rá megdöbbenve. – Csak vastag pulóvereket vett fel.
A csuklyás, prémgalléros kabátját viselő Mara vigyorgott, fejét az igent meg a nemet jelentő irányba is mozgatta.
– Ránézésre eddig senki sem fedezte fel – kacagott, és belekapaszkodott Gábor karjába.
– Micsoda? – kérdeztem döbbenten.
– A harmadik hónapban vagyok – közölte a körtelány, és a kesztyű nélküli jobb kezével végigsimított a hasát.
Majd felmutatta az aranygyűrűs a bal kezét. Nem egyszerű, vékony jegygyűrű volt, hanem vastag, méretes, túlzottan is villogó, és egyáltalán nem illett az ő tömpe ujjára. Június végén fog szülni, mondta a csaj, addig vége a sulinak.
Időbe telt, amíg magamhoz tértem. A csaj tizennégy éves, a srác talán tizenöt. Nincs támaszuk, családi hátterük. Nincs szakmájuk. Mindketten betegek, talán a gyerekük is az lesz. Hirtelen az a kép ugrott be, hogy néhány év múlva hárman másznak fel a Szabadság híd turulmadarára.
Csak gratulálni lehetett. Megígértem Marának, kussolni fogok, hogy a „dolog” addig maradjon titokban, ameddig lehet. Aztán elbúcsúztunk.
Néhány perc múlva jutott eszembe, elfelejtettem közölni, megjelent az Élet című verse az egyik hetilapban. Bea barátnőm egyik haverja tette be az ünnepi számba. Korábban azt hittem, ez a hír lesz Marának a karácsonyi ajándék.
Újabb meglepetés is ért a főtéren. Bereczky Feri bát, a magyartanárunkat fedeztem fel egy kürtöskalács-sütővé átalakított utánfutóban. Ötven körüli hájas asszonyságnak segített: ő adta ki a dióba, vaníliába, fahéjba vagy kakaóporba mártott, papírtasakba csúsztatott forró kalácsot, és vette el a pénzt. Azt hittem, olyan beteg, hogy ki sem tud mozdulni a lakásból. És mi van Rozikával, a takarítónővel? Azon töprengtem, a levélküldő, sértegető, terrorizáló akciónkat vajon le kellene fújni?
*
Karácsony első napján a tízórás istentiszteletre mentünk el. Velünk tartott Kati néni és a két gyereke, Kinga meg Kristóf. Ők is reformátusok voltak, de az ötödik kerületi papjukat utáltak, mert durván politizált. Kati néni azt mondta, ő egyetlen párttól sem vár megváltást.
Az igehirdetés tartalmát megjegyeztem. Arról beszélt a lelkész, a tiszteletes asszony, hogy a pásztorok azért lettek kiválasztottak, az angyalok azért velük közölték először a jó hírt, a megváltó születését, mert akkoriban ők voltak a legnyomorultabbak. Olyanok, mint manapság a faluszéli putrikban tengődő emberek. És az Isten jól döntött, hiszen a pásztorok nem kételkedtek az angyalok szavában: elindultak megkeresni a kis Jézuskát. Rendben van, gondoltam, de ideje lenne, hogy az Isten végre a cigányoknak is küldjön egy jó hírt.
Régenék nálunk, a Szellemtelepen ebédeltek. Volt ponty, bejgli és ének a karácsonyfa alatt: Krisztus urunknak áldott születésén… Biztosra vettem, a macerás vendéglátásra Anya miattam vállalkozott. Egy hétig készült rá, igaz, én is segítettem.
Amilyen jó volt a karácsony, olyan szar lett a szilveszter. Anya a barátjával, Száraz Jánossal töltötte december harmincadikát, én otthon számítógépeztem. Harmincegyedikén Régen Kati néninél gyűltek össze a barátnők, Róza, Bea, Anya. Eldöntöttem, én kihagyom. Kristóf már visszarepült Glasgowba. Hogy miért ilyen hamar, azt nem értettem, pedig többször elmagyarázta. Egyszerűen nem akartam megérteni. Kinga sem tartózkodott otthon, ő az egyetemi kolléganőivel bulizott egy szálloda éttermében.
Szilveszter előtt telefonált a régi barátnőm, az Angi az Apafi Általánosból. Bulizni hívott magához, de, végül, hosszas töprengés után, leráztam. Hat hónapja nem találkoztunk, nem dumáltunk, nem leveleztünk, még egy szar e-mailt sem küldött, az FB-dolgaimat sem lájkolta. Gondolom egy csomó srác jelentkezett be hozzá, és velem a csajhiányt akarta mérsékelni. Sőt, a Sárkány, vagyis Fogarasi Henrik is küldött egy SMS-t, felajánlotta, oda visz szilveszterezni, ahová akarom. Sportcsarnok, Opera, Hilton. A pénz nem számít. Idióta. Üzenetét a mobilról rögtön töröltem, a fejemből nem sikerült.
Anya délután úgy gyúrt, úgy mintha kenyértészta lennék. Azzal fenyegetett, nélkülem ő sem megy sehová. Végül meggyőztem, jól elleszek egyedül.
Gyötörtem a számítógépet, kapcsolgattam a csatornákat a tévén, és eszembe jutott, lehet, hogy irigyelnem kellene, nem pedig sajnálni a Raspó Marát. Az ő idei karácsonya tuti lehet, sőt a lehető legtutibb. Filmnézés közben puncsot kortyolgattam. Én csináltam. Először arra gondoltam, James Bond-koktélt dobok össze, vagyis vodkát martinival, és jeget teszek hozzá, és persze rázom, nem keverem. Mégis az lett, ami tavaly. Meggykompót levéhez töltöttem fehér bort, szilvapálinkát, Kati nénitől kapott tequilát, és a löttybe beledobáltam a szárított szilvát, barackot, mazsolát. A massza sokat nem érlelődött, de nekem úgy is jó volt.
Éjfél előtt e-mailt kaptam Kristóftól, én meg elküldtem neki Nagy László: Adjon az Isten című verse első részének cigány nyelvű fordítását. A sulim diáklapjából másoltam ki: „Te del o Rajdel baxtyora,/ kampino, tate bovora./ Dyiv ando shusho gonoro,/ vast ando gero vastaro.” Ha nem ismerem az eredeti szöveget, fogalmam sem lett volna arról, hogy mit jelent.

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2013. június 30. 11:28

   Olyan jó Boldog emberes