Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két cigány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is. Ha egy románra mutattak, eltörték a lábát, ha magyarra, a fejét verték be. Kivéve a papnak, akiben mindnyájan csak a lelkipásztort látták.
Teltek az évek. Rendszer rendszert váltott, s a régi világ lassan új köntöst öltött. A falu fellélegzett, különösen a papjuk, amikor egy éjjel bezörgettek hozzá.
– Dokumenti! (Az iratokat!) – rivallt rá egy forradásos képű alak.
– Miért, kik maguk?
– Nem kérdezni! Itt csak én beszél – állította lesbe embereit a férfi, kettőt az ajtóhoz, a többit az ablakokhoz.
– Tiltakozunk! – húzta összébb pongyoláját a pap felesége. – Ha nem mennek el azonnal, sikítani fogok.
– Háráso! – fogta rá pisztolyát a forradásos képű. – De akkor búcsúzni élet. Na, mi az, miért nem sikít?
– Mire kíváncsiak?
– Ki szeret Gróza? Ki van kommunistás?
– Tessék?
– Dă-i una peste gură ca să priceapă mai bine! (Verd be a száját, hogy jobban megértsen!) – szólta el magát egy bibircsókos férfi.
– Szóval románok – rezzent össze a lelkész. – Persze, gondolhattam volna.
– És ha igen? – dugta zsebre fegyverét a forradásos arcú. – Talán nem tetszik?
– Felőlem! Isten előtt mind egyformák vagyunk.
– Előtte lehet, de előttünk csak venetikok (jöttmentek) vagytok. Betolakodtatok hozzánk, most meg kiűznétek. Ti, minket, – pattogott immár magyarul. – Szerencsére mi vagyunk többen, és most szokotéálát (számot) adtok.
– Tehát ezért jöttek.
– Ezért is, merthogy régen figyelünk ám. Sokat papoltál, de most mi diktálunk.
– Életünk Mindenhatónk kezében van – térdelt le a lelkész. – Ha azt akarja, hogy meghaljak…
– Ne félj, nem ölünk meg – vigyorgott a vezér. – Legalábbis addig, amíg kinyögsz egy imát.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
– Továbbá kijelented, hogy ebben az országban mi parancsolunk. Mármint a románok – tette hozzá dölyfösen. – Nektek kuss!
– Trăiască! (Éljen!) – vágták rá kórusban a rejtélyes „vendégek”.
– Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod…
– Megértetted? – ragadta mellen a keszeg lelkipásztort a vezér. – Hozzád beszélek. De aztán szóról szóra így mondd. Még holnap, a templomban, különben kinyiffantunk. Itt ezzel a revolverrel – mutatott a zsebére –, úgyhogy jól vigyázz! Minden szavadat ez a pisztoly kíséri.
– Nem! – gyűrte le félelmét a lelkipásztor. – Teremtőnk házában imádkozni, nem politizálni szoktak.
– Kérlek, ahogy óhajtod. Bubu! – vágott szemével a tiszteletes asszony felé.
A férfi az asszonyhoz kapott, leteperte a földre, és csókolni kezdte.
– Bitangok! – sietett segítségére a férje, aztán egy pofontól ő is földre perdült.
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, s a pap gyermekei nyargaltak a szobába. Mögöttük bőrkabátos, behemót alak röhögött.
– Legat-îi! (kötözzétek meg őket!) – parancsolta a forradásos képű. – Na, meggondoltad magad?
– Meg.
– Hangosabban!
– Meg. Prédikálni fogok.
– Jól van, pópa, mi is ott leszünk, nehogy még egyszer meggondold magadat. Addig is, légy szíves, add ide a bukszád!
– Tessék!
– Ez bizony vékony. Ékszerek, márka, dollár…?
– Nincs.
– Tiszteletes asszony? Mindegy, majd mi megtaláljuk – intett az embereinek, akik a szobának estek, feltúrták a szekrényt, fiókokat, mindent anélkül, hogy bármit találtak volna.
– Kössétek a kályhához! Ejnye de inas vagy! Puhítsátok meg, fiúk!
– Istentelen emberek, nem féltek az Úrtól?
– Rajta!
Félholtra verték, végül abbahagyták, hadd prédikálhasson másnap úgy, ahogy megbeszélték.

A falucska hívei lassan gyülekeztek. Asszonyok, öregek tódultak a templomba, akik a pap prédikációiban kerestek gyógyírt. Csakhogy ezúttal inkább ő szorult erre. Homlokát beverték, háta sajgott. Azért megpróbált egyenesen járni, feltapogatódzott a szószékre, és rázendített: Mint szép híves patakra a szarvas kívánkozik… Hívei utána jámbor áhítattal. Valamennyi helybeli: ez a jegyző, az Bálint gazda… – vette számba szorongva nyáját. Csupán az utolsó padban ült… Uram, irgalmazz: a forradásos arcú!
– Kedves atyámfiai – rugaszkodott neki, beszélt az alázatról, engedelmességről, majd más témákra siklott.
A hívek lopva összenéztek. Pedig a papjuk most is róluk beszélt, csak valahogy másként, mintha attól félne… Az ám, mitől, merthogy fél, azt a vak is látja.
A lelkész elhallgatott. Mintha megérezte volna a csalódást, értetlenséget, mert elszégyellte magát.
– Nézzétek! – kapta le az ütött-kopott talárt, megmutatta sebeit, és mindent őszintén elmesélt. Még azt is, ki ül ott az utolsó sorban.
A gyülekezet egyszerre fordult hátra, de ott már senkit sem láttak.
– Bocsáss meg, Atyám, hogy kételkedtem benned – horgasztotta le fejét a lelkipásztor. – Kérlek, óvj meg ezután is engem, meg mindenkit, aki segítségre szorul! Adj erőt, önts hitet belénk, hogy soha többé ne féljünk, amiért kicsik, elesettek és magyarok vagyunk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod…
Hogy mikor, kinek és mennyire jött el, bizonyítja az 1990-es marosvásárhelyi pogrom. De akkor már más pap, más szavakkal könyörgött értünk. És az előbbi, akit olyan kegyetlenül elvertek, aztán kiraboltak? Még ugyanaznap váratlanul elhunyt.
Állítólag felakasztotta magát.