Nem­csak a ko­ra­be­li el­beszélő iro­da­lom, de akár egy fenn­ma­radt napló is tanúskod­hat egy kis erdélyi falu ud­varházában zajló életről, hogy mennyi­en for­dul­tak meg például egy ilyen Is­ten háta mögötti he­lyen a 19. század máso­dik har­madában, a ki­egyezést közvet­lenül me­gelőző, de még „börtönszagú” évek­ben. Alig másfél év alatt (1863–1865) Kis­kend­re, ebbe a Székelyföld és Szászföld határán fekvő Kis-Küküllő men­ti fa­lu­ba, a Koz­ma-ud­varházba láto­gat sok híres erdélyi ne­me­si család tag­ja. A szom­szédos Ke­le­ment­elkén él eb­ben az időben a báró Hen­ter– és a Simén család, Fehéregyházán gróf Hal­ler Fe­renc családja, Sárdon a Pu­te­a­ni bárók és az Ele­ke­sek, Ebes­falván a Földváryak, Ke­res­den a Beth­le­nek, akik al­kal­manként a Koz­ma-ud­varházban vendéges­ked­nek, amint időnként a vendéglátók is ko­csi­ba, szánba vagy lóra ülnek, hogy vi­szo­nozzák a láto­gatást.

Ha a távo­lab­bi Ke­resdről hosszabb útra kel a Beth­len família, jövet is, me­net is megszáll Kis­ken­den. Aztán ud­varlási szándékkal többször itt vendéges­ked­nek ne­mes if­jak, Ele­kes Károly, Deésy Do­mo­kos, Béldi Ti­va­dar… Emel­lett szóba kerül a napló egyes he­lye­in többek között Wass Györgyné és lánya, Wass Ot­ti­lia, kora egyik is­mert mecénása.
Min­de­nikük alakját fel­vil­lant­ja naplóírónk a maga sajátos szemszögéből. Mert a szóban forgó napló írója élet­korát te­kint­ve egy ti­zenöt-ti­zen­hat éves úri kislány, Koz­ma Ka­tin­ka, gon­dol­kodásmódját, érdeklődési körét és ítélőképességét te­kint­ve vi­szont érett egyéniség. Koz­ma Gábor és cze­gei Wass Nathália har­ma­dik gyer­me­keként 1849-ben szüle­tett Csíkma­da­ra­son, és tovább­vit­te a kézdi­szentléleki előne­vet, lévén hogy a család ősi fészke itt található, amint erről a 17. századi népesség-összeírások tanúskod­nak, s a leszárma­zot­tak a mai na­pig is lakják ezt a fa­lut.

Koz­ma Ka­tin­ka ke­ve­sebb mint két évig ve­ze­tett naplóját a Te­le­ki Téka őrzi, és nemrég je­lent meg Se­bestyén Mihály gon­dozásában.* A kötet előszavából és a jegy­ze­tekből a naplóíró személyére vo­nat­kozóan annyi derül ki, hogy 1879-ben ment férj­hez gróf Vay Ábrahámhoz (1850–1920), és házasságukból szüle­tett Olga nevű lányuk, il­let­ve hogy 1918–19 for­dulóján halt meg spa­nyolnáthában.
Az önma­ga számára készített fel­jegyzések egy olyan „ábrázolt képmást” (Bah­tyin) mu­tat­nak a mai ol­vasónak, aki kész az állandó öne­lemzésre, sőt va­la­miféle önemésztő be­felé nézésre. Ugyan­ak­kor szóki­mondó, nem lep­le­zi véleményét a naplóban em­le­ge­tett egyes személye­ket, il­let­ve az adott vi­szo­nyo­kat il­letően. Irma nővéréről ki­je­len­ti, hogy „a pom­pa, külfény képes őt bol­dogítani”, il­let­ve, hogy ők testvérek ugyan, de nem barátnők, vagy­is „lelkünk nem ro­kon” (168.), Ida nővéréről meg­jegy­zi, hogy „hiúságát követ­ve, férj­hez ment egy férfi­hez, ki­nek csak­is rang­ja és címe van még, a gaz­dagság is hiány­zik, de hát még a szel­lem, műveltség, gyöngédség, lo­va­gi­asság és ud­va­ri­asság, mi egy férfi dísze!” (164–165.) Szűkebb környe­zetét – ahogy mond­ja: „környezőit” –, de az erdélyi vi­szo­nyo­kat is kri­ti­ku­san szemléli tehát, Pest­re vi­szont – ahol 1862–63-ban lány­ne­velő intézet­ben ta­nult – mint vágyai városára te­kint, ko­ra­be­li la­pokból és baráti le­ve­lezés útján tájékozódik a társasági, sőt iro­dal­mi élet eseménye­iről. Unal­mas­nak tart­ja vidéki életét, válto­za­tosság ritkán jel­lem­zi nap­ja­it.
Szülei belső portréja sok kis össze­tevőből rak­ható össze. Meg­jegy­zem, fur­csa kettősséggel vi­szo­nyul hozzájuk a napló hőse. Azt állítja, hogy sze­re­tik őt, habár en­nek egyet­len látható jelét sem ta­pasz­tal­ja. Apja például nem sze­re­te­tet, ha­nem félel­met kelt maga iránt a családta­gok­kal szem­be­ni dur­va bánásmódja és in­du­la­tossága, vi­ha­ros kitörései mi­att, de lányai nem­csak félel­met, ha­nem hálát is érez­nek ap­juk iránt. Jó em­ber­nek, csak nyers­nek és műve­let­len­nek tart­ja a napló hőse. Anyjáról, aki­vel a férj méltat­la­nul bánik, azt állítja, hogy nem gyöngédte­len, áldo­za­tot is hoz a gyer­me­keiért, sőt föláldoz­za magát értük, de nem képes bi­zal­mas vi­szonyt ki­a­lakítani velük.
Magát olyan­nak tünte­ti fel a naplóíró, mint aki az újat sze­re­ti, mint­hogy a régi úgy­mond unottá válik, s így nem tud neki örömet sze­rez­ni. „Pe­dig mi öröm nélkül az élet?” – te­szi fel magának a kérdést, s meg is vála­szol­ja, a kor sti­lizált nyelv­használatához iga­zod­va mond­ja: „Rét virág nélkül, ta­vasz madárdal nélkül.” (28.) Ugyan­ebből a be­jegyzésből kitűnik, hogy önma­ga meg­is­merésének, az önis­me­ret egyik eszközének te­kin­ti a naplóírást a szerző. Arra a követ­kez­tetésre jut, hogy számára élve­ze­tet – saját szavával: élvet – a szel­le­mi fog­lal­kozás je­lent. „Hogy he­lyes-e ez, nem tu­dom, de meggyőződésem, és egy belső szózat azt su­gall­ja: igen, habár szüleim s a világ ezért na­gyon de na­gyon elkárhoz­tat – elmélke­dik a naplóíró. – Hall­gas­sak-e a világ kárhoz­tató szavára és ta­gad­jam meg meggyőződése­met? Nem, soha. Lel­ki­is­me­re­tem és meggyőződésem el­len őriz­ked­ni fo­gok va­la­mit ten­ni. Mért te­gyek én ele­get a világnak lel­ki­es­me­re­tem árán, hol­ott ez a legfőbb, en­nek intő szavára kell hall­gat­nom és ezt töre­ked­nem kielégíteni? Miért gon­dol­jak én a jövőre és es­sem kétségbe afölött? Hi­szen Is­ten, ki oly jól tud­ja szívünk leg­tit­ko­sabb gon­do­la­ta­it, min­dig fog reám gon­dot vi­sel­ni, ha ben­ne bízom és őt sze­re­tem.” (uo.) Szándéka, hogy ne a világ anya­gi élve­it, ha­nem a szel­le­mi­e­ket ke­res­se majd. „Érzem, hogy egyébről bármiről le tudnék mon­da­ni, de azon reményről, ma­ga­mot kiművel­het­ni nem, nem soha!” (51.) Tisz­te­le­tet ébreszt ben­ne, aki te­hetséges, úgy­mond a nagy em­be­rek, de azon a véleményen van, hogy ritkán találni olyat, aki eze­ket becsülni és megérte­ni tudná. (Vö. 65.)
Számba ve­szi hibáit is a napló hőse. Tud­ja magáról például, hogy könnyen in­du­lat­ba jő, hogy in­gerlékeny és szen­vedélyes – ahogy írja – „he­vem el­ra­gad”, s később bánja, ha ilyen­kor va­la­kit megsért. Eb­ben talán apai örökség játszik közbe, hi­szen őt is in­du­la­tos­nak mu­tat­ja be, aki adott eset­ben a „leg­csúnyább ki­fe­jezéssel él” (192.), vagy képes a „leg­bor­zasztóbb zajt” (226.) ütni je­lentékte­len ügyekből ki­folyólag.
A naplóíró nyíltan han­got ad eszményének, vagy­is hogy sza­bad és függet­len le­hes­sen, de véleménye sze­rint en­nek elsősor­ban neme az akadálya. Min­den­eset­re az igazság ki­mondására törek­szik. Az igazság pe­dig, tud­juk, fel­sza­badít.

Borcsa János

*Kézdiszentléleki Kozma Katinka: Csalódások könyve. Napló 1863. december–1865. április. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sebestyén Mihály. Csíkszereda, Bookart, 2012

(Forrás: eirodalom.ro)