Friedeck 1983-84

Sütünk-főzünk

A következő nagy eseményig (Herr Sigg 50 éves születésnapi ünnepsége) még volt egy pár békés talán tényleg utolsó, családias hangulatú hét. Kitaláltuk, és Frau Sawade jóváhagyta, hogy rendezzünk Nemzeti Konyhaheteket. A konyhai szakácsfeladat mindig egy hétre szólt, és, hogy zökkenőmentes legyen a munka, úgy voltunk beosztva, hogy a csapat értse egymást, ezért, ha lehetőség volt rá, egy-egy család határozta meg a menüt, hozta a recepteket a minden csütörtök délutáni gyűlésre, szorozta be a létszámmal a hozzávalókat, ezeket Sawade asszony minden ellenkezés nélkül beszerezte, s kezdődhetett a sütés-főzés.Többségben akkor még európai volt a társaság, és a sorozat a cseh konyhával indult. Nos, cukorbajosoknak ma sem ajánlom a cseh nemzeti eledeleket, az a rengeteg mézédes „knedliky” (gombóc), ami mindent körített, a gyermekeknek nagy örömére, ám amit a lehető leggyorsabban meg lehetett unni, elrontotta a különben kitűnő „Pecené husase zelim” (libasült savanyú káposztával) ízét is, és a köbre emelte a már amúgy is émelyítő „Kapr na cerno”-t. Ez tulajdonképpen a karácsonyi ételük, de a hangsúly a nemzeti jellegen volt és nem az alkalomhoz kötöttségen. Október közepén tálalták a főtt pontyot – most kapaszkodjon, aki tud, vagy legalábbis egy kis citromszeletet tartson a közelben -, a SZÓSZ: málnaszörp, sör, cukor, citromkarika, mézes sütemény őrlete, mazsola, mandula keverékéből fekete, sűrű tejföl állagú massza. Én a sört külön kértem. A kosovói fiúk, a szerb vagy balkán konyha remekeit hozták: „Bosanka kalja od kupusa” ürüpörkölt, aztán „Brodet na dalmatinski nacin”, halpörkölt makrélából, hagymából, paradicsommal, borral ízesítve és rizzsel körítve, „Cevapcici”, ez a mi otthoni „mititei”-ünk apróbb mása, három különböző húsból (juh, disznó és marha) gyúrt fasírozottrúdacskák, jól befűszerezve egynapig érni hagyták a pincében, majd roston gyorsan kisütötték, hagymával, pirospaprikával tálalták, mi mustárt is kértünk és kaptunk hozzá, másik különlegesség a „Paprika sa sirom” volt, tojással és juhsajttal töltött paprika, kajmakkal meghintve, sütőben megsütve. Számomra a korona a „Punjene plavi patlidzani” volt, hagymával, paradicsommal, zöldpaprikával, rizzsel és a padlizsán kikapart húsával töltött padlizsán sütőben. Isteni illat és ízkeverék. Érdekes, hogy a töltött káposzta majdnem minden héten azasztalra került, ők „Sarma od kiselog kupusa” néven tálalták. Félretettem mint érdekességet, az akkor minden ajtóra kiragasztott menülapokból egyet-egyet, s most valahonnan az újévi takarítással előkerült, sietek hát ezt gyorsan leírni, mielőtt mégvalaki elefántmemóriával vádol.
Minden nemzet egyszer egy héten „Magyar gulyást” etetett velünk, ennek érdekes oldala az volt, hogy egyik sem hasonlított a másikhoz, s a legkevésbé az igazi gulyáshoz. De ezt később Európa valamennyi vendéglőjében megtapasztaltam, hogy a „gulyás”alatt ehető, de valami moslékszerűen összekevert maradékok halmazát értik. Mi, Andrissal a vinettesaláta (padlizsán, kék paradicsom) elkészítésével nyertük el a legnagyobb sikert. Parázson megsütöttük, s mikor megpuhultak, még úgy melegen állandóan hideg vízbe mártott kézzel meghámoztuk, ügyelve az otthon hallottakra, hogy fém evő- vagy szakácseszköz ne érjen hozzá, fakéssel lapítón pépszerűre aprítottuk, hagymát, kevés fokhagymát apróra vágtunk, s aztán a keverőgépbe öntöttük, megsóztuk, nagyon kevés borsot is hozzáadtunk, de jócskán olívaolajat, s addig kevertük, míg fehérés habos nem lett. Tálcákra különböző figurákat szobrászkodtunk belőle – teknősbéka, halak, volt még krokodil is – , és karikára vágott paradicsommal meg paprikacsíkokkal díszítve tálaltuk. Annyira jól sikerült, hogy feledtette az előző napi botrányt, amit a cukros saláta okozott. Én úgy, ahogy otthonról emlékeztem, megmostam a salátafejeket, egymás mellé zsúfoltam őket, lehintettem cukorporral, és minden asztalra egy-egy tálba annyi fejet tettünk, ahány ember az asztalnál ült. Úgy emlékszem, bécsi szelet volt a főétel szalmakrumplival, a fejes salátának a savanyúság és desszert szerepét kellett volna betöltenie, és töltötte is addig, míg Herr Sigg fel nem ordított, hogy ez gúnyűzés a svájci salátakultúrából, a saláta lényege az öntet, és ezt az izét nem is tudja minek nevezze, személye elleni sértésnek veszi, aminek meglesznek a következményei. Össze akarta szedetni az asztalokról a tálakat, és mindenestől kukába vele, de már két kézzel habzsolták a csehek meg a lengyelek úgy, ahogy mi a gyermekkorunkban, ez még tovább növelte a haragját, felugrott az asztaltól, s hatalmas dörejjel vágta be maga mögött az ebédlő ajtaját. Később üzent, hogy éhesen maradt, és süssek meg neki a lerben egy pár cipót. A mélyhűtős szekrényben vagy inkább szobát írok, mert akkora mindig volt a kedvenc cipóiból. Azonnal be is tettem egy alufóliával bélelt pléhtálcába néhányat, majd nekiláttam a másnapi ebéd tervezéséhez. De el kellett halasztanom e fontos feladatot, mert hívott, s hatalmas leckét tartott a salátaöntet fontosságáról, s szerinte az első lépés az integráció felé, ha minél gyorsabban elsajátítjuk az illető ország szokásait stb., stb., így nyúlt a duma, miközben a konyhából meg jött a füst: odaégtek a kedvenc, csak neki vásárolt kis cipócskák. Majdnem orvost kellett hívatni, s engem haditörvényszékkel fenyegetett meg, de aztán a jóságos Herr Zwalen intett a háta mögül, hogy menjek, süssek meg még egy adagot, s a többit bízzam rá. A másnapi vinettesaláta meg a tortáim visszaadták a hitét és bizalmát. Visszaülhettem a többi, kompótszerűen eltett sorstársam közé.

(Folytatjuk)