Az Magyar Írószövetség folyóirata, a Magyar Napló szerkesztősége értékes és hasznos kezdeményezése: időszakonként igényes nyomdai kivitelezésű, fotókkal, fakszimilékkel, reprodukciókkal gazdagon illusztrált mellékletet ad ki, tematikus számokat, melyek egy–egy író életére és életművére fókuszálnak.

Az első szám Beköszöntőjében olvashatjuk: „…a Magyar Napló Irodalmi Magazinja nem tanítani akar, mégis hasznos mulatság lesz, útba igazítani sem kíván, csupán felkínál egy utat, nem tolakodik a történeteivel, csak jólnevelten felajánlja a társaságát az utazás óráira.” A szerkesztők a magazin tematikájáról is tájékoztatnak: „…elfeledett nemzedékek, újjáéledő klasszikusok, korszakos irodalmi jelenségek vagy évezredes mítoszok, amelyek köré a jövőben egy–egy lapszámot szervezünk.” Azt is megindokolják, hogy miért éppen Illyés Gyula életművének szentelik az első számot(x): „…kettős cél vezetett bennünket. Éppen tőle érdemes újra meghallanunk, hogy a hétköznapi élet nyomasztó igazságtalanságain, megalázó kényszerein túl van egy Haza, a magasban, ahová nem ér el világi hatalom, ahonnan visszahátrálnak az emberellenes eszmék, ahol a személyiség őrzi eredeti tágasságát és méltóságát.” Az olvasó elé tárt cél és lehetőség: „…elidőzni a 110 éve született költő egy–egy nem öregedő alkotásának fénykörében.”
A tematikus tömbökre osztott magazin első fejezete – a Petőfi Irodalmi Múzeumban elhelyezett hagyatékból válogatva – igazi nóvumokkal, kiadatlan kéziratokkal, írásokkal lepi meg az olvasót. Oláh János a kiállított anyagban talál rá Károli Gáspár 1918-as kiadású Bibliájára. Ez indítja arra, hogy számba vegye a családi emlékekből, vallásélményekből táplálkozó Illyés–verseket: A kálvária, Úrfelmutatás alatt egy falusi kertben, Hiány a kéziratban, Sors–intézők, Így közérthetőbb… költői világát.
Illyés Gyula életútja sokszínű freskójából legelőbb a párizsi évek tárulnak elénk. Szávai János a húszas éveknek a költői kibontakozásban játszott szerepéről, hatásairól ír, amelyek elvezetnek ahhoz, hogy „a legfranciásabb magyar író egyúttal a legmagyarabb író legyen”. Ezt a fejlődésfolyamatot illusztrálják, világítják meg a Hunok Párisban című művéből idézett oldalak. Illyés Gyula kötődése – a Ferenczi (Fischer) Lászlóval készült Tüskés Anna–interjú kiragadott részlete szemlélteti – a francia kultúrához, irodalomhoz életre szóló program maradt. Joggal nevezhették őt „a magyar irodalom párizsi nagyköveté”–nek. A párizsi tartózkodás éveiben ismerkedik meg az új irodalmi áramlatokkal. Ennek lett az egyik tanúsága a Kassák Lajos lapjában megjelent, Illyés korai szürrealista korszakában írott Recenzió egy telefonkönyvről című írása.
Az írói pálya igen fontos állomása a Puszták népe megjelenése. A belőle kiragadott részlet érzékelteti az olvasóval annak korszakos jelentőségét. A „páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyv” fogadtatásáról Kodolányi János, Németh László és Babits Mihály méltatásaiból kiragadott részletek vallanak meggyőzően, hitelesen.
Illyés Gyula személyiségéről, hivatásáról, munkásságáról igen értékes információkat nyújt a pályatársakhoz fűződő kapcsolatszálak feltárása. A szerkesztők hármat ragadnak ki: Gyulai Zsuzsanna a József Attilához, Sipos Lajos a Babits Mihályhoz, Borbás Andrea a Gellért Oszkárhoz kötődő kapcsolatát elemzi, illusztrálja.
A nyolc évtizedet átfogó életút költői termésében megkülönbözetett hely illeti meg szerelmi költészetét. Az itt közölt versek – Testvérek, Feleség, Örök s mulandó, Sötét, Ditirambus a nőkhöz (részlet) Mert szemben ülsz velem, Hű tükör, Bíztattál – őszinte kitárulkozásról, az érzelmi kötődés biztonságot nyújtó menedékéről vallanak. Az életrajzi háttért, ihletforrásukat Szakolczay Lajos sorai világítják meg.
Az életmű értékét, időtállóságát, kisugárzásának éltető és megtartó hőfokát jelzik, érzékeltetik, igazolják a különböző nemzedékekhez tartozó kortársak előtte tisztelgő sorai. Megannyi reflektorfény, melyek fényözönében az életmű teljessége vagy annak egy–egy szelete nyer értelmezést, nyit az olvasó számára új s új megközelítési lehetőséget, új s új tájékozódási pontokat a megismeréshez, az életműben való elmélyedéshez. A huszonegy pályatárs az életmű egészére vagy csak annak egy–egy szeletére, alkotására utaló elismerő soraiból ragadunk ki kettőt, melyek a kisugárzás erejére, illetve a fogadtatás eltérő voltára utalnak: „Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak.” (Kányádi Sándor) „Bizonyos körök számára ez az életmű egyszerűen nem létezik vagy nem comme il faut az emlegetése.” (Tőzsér Árpád)
Illyés Gyula költészetének egén mesze fénylő állócsillagként ragyog az Egy mondat a zsarnokságról című, 1950-ben írott, az Irodalmi Újság 1956. nov. 2-i számában megjelent nagy ívű költemény. Szávai János a költemény genezisét taglalva Paul Éluard Szabadság című alkotása analóg vonásait tárja fel; Csontos János írása „a 20. század legfontosabb közéleti versé”–nek nevezi, amely számos parafrázis születését ihlette. Salamon Konrád a költemény kapcsán Illyés Gyula közéleti tevékenységéről értekezik – az 1935. évi Új Szellemi Frontba való bekapcsolódásától az 1979. évi lakitelki találkozóig bezárólag. Ehhez a témakörhöz kötődik Sediánszky János rádiós visszaemlékezése is, aki e költeményt „az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás éveinek a Szózata”–ként aposztrofálja, mely „nemcsak a magyar, hanem minden zsarnokságba dermesztett kelet–európai és ázsiai nép életét, kiszolgáltatottságát, már Szolzsenyicin előtt megfogalmazta”.
A magyar sorskérdések bátor fölvetője sok szállal kötődött Erdélyhez, a kisebbségbe kényszerített magyarsághoz. Pomogáts Béla írása – Illyés Erdélyben – utal arra, hogy „nem egyszer kellett magára vállalnia azokat a nemzeti gondokat és tennivalókat, amelyeket a hatalmon lévő kormányzat rendre elhárított magától vagy éppen figyelemre sem méltatott”. Felidézi erdélyi útjait, fölemlíti azokat az írásait, melyekkel az erdélyi és felvidéki magyarság nemzeti elnyomására, súlyos megpróbáltatásaira hívta fel az ország, a nemzetközi közvélemény figyelmét. A Válasz Herdernek és Adynak című, a Magyar Nemzet hasábjain 1977-ben megjelent „vészkiáltás” részletei megrázóan illusztrálják azt az áldatlan helyzetet, amelybe a trianoni diktátum sodorta az elszakított nemzettesteket. Az Erdélyhez fűződő kapcsolatszál illusztrációjaként olvasható Kós Károly és Sütő András levele. (Nem szerepel ugyan e kiadványban, de mindenképp érdemes idézni Kós Károlynak a Szakolczay Lajosnak címzett levélében Illyés Gyuláról 1976. VII. 28-án írott sorait: „Illyés Gyulát nemcsak mint irodalmunk világirodalmi rangú klasszikus poétáját, de mint szétszaggatott népünk tragikus életsorsának [‘] és egész életére elkötelezett hűséges és áldozatos szolgálóját mindenekelőtt tisztelem és nagyra becsülöm.”) Hitt, hinni szeretett volna abban, hogy Erdély meghatározó, katalizátor szerepet tölthet be a Duna–medence népeinek egymásra találásában: „Úgy legyen, Erdély! Példáddal, mit adhatsz, / légy a szívekben hótiszta–magas!” (Erdélyben)
Ilyés Gyula színpadi műveiben is „egyértelműen a közügyekben elkötelezett »küldetéses író« szobrává kövült” – olvashatjuk Kulin Borbála írásának bevezető soraiban. Megállapítását a Tiszták című színmű elemzésével igazolja, azzal a drámával, amely „az illyési életműben kirajzolódó ember– és világkép leglényegesebb, központi darabja, mely világirodalmi szövegekkel párbeszédbe állítva is képes újszerű hangot és mondanivalót képviselni”.
Tihany, a tihanyi kert volt számára az a tusculánum, amely vész esetén menedéket nyújtott, később pedig az alkotás csendjét biztosította számára. Baranyai Emese Rita tájépítészmérnök szakszerű leírása tárja elénk annak ihletet sugalló szépségét. Az alkalmi búvóhely az ötvenes évektől kezdődőleg valódi alkotó műhellyé, a „Tihanyi Fejedelmek” – művész– és alkotótársak – találkozó helyévé vált. Kardeván Lapis Gergely írásából tudhatjuk meg, hogy kik s mennyien fordultak meg a Balatonra néző nyaralóban. Köztük volt Bernáth Aurél is. E kapcsolatról leánya, Bernáth Mária szól, a Tüskés Anna által készített interjúban.
Az Illyés Gyuláról kialakult képet árnyalja Tüskés Anna tanulmánya, amely a költő kevésbé ismert festészeti és grafikai ábrázolását tárja elénk.
A költői kép kialakulásában fontos mozzanat, összetevő Illyés Gyula kötődése Arany Jánoshoz, jelesebben: öregkori költészetéhez. Kiczenko Judit és Dávidházi Péter tanulmányából kiragadott részletek a Sejtelem című Arany–vers és a 77 című Illyés–költemény közlése és párhuzamos elemzése tárja fel az olvasó előtt a két alkotás közti analógiát.
Az élet alkonyához közeledő költő versben és prózai alkotásban is elénk idézi Kháron ladikját, amely az elmúlás gondolatával foglalkozó költő számvetéseként áll előttünk. Tüskés Tibor szerint a Kháron ladikján (1969) „nem bölcseleti és nem teológiai traktátus, hanem költészet. Az író nem a szenvedés értelméről, a halál fogalmáról elmélkedik, hanem a természetes öregedés elfogadására tanít”. A mű értelmezésének, befogadásának lehetőségeiről, útjairól és pedagógiai eszközeiről László Borbála feladat– és óratervei segíthetik a pedagógusokat és diákokat, az olvasókat is.
Az irodalmi magazin utolsó lapjain Réger Ádám szemléletes életrajzi áttekintése segít eligazodni a nyolc évtizedet meghaladó életút ösvényein.

Tőzsér Árpád kortársi visszaemlékezésében joggal tesz említést arról, hogy Illyés Gyula mai recepciója erőteljesebb, hatásosabb volna, „hogyha el nem nyomná a kánon–csinálók érdes, ellentmondást nem tűrő hangja és a … csend, igen, a csend”. Hisszük és meggyőződésünk, hogy a Magyar Napló e kiadványa hathatósan hozzájárul ahhoz, hogy megtörje ezt a csendet, hogy a költő „száműzetése” – halála után immár harminc éve – a végére érjen, elfoglalja azt a helyet, amely irodalmi köztudatunkban őt mindenképp megilleti.

Jelezni kívánjuk, hogy az értékes kezdeményezés folytatódik. Az Irodalmi Magazin következő száma Márai Sándor, azt követően pedig Gárdonyi Géza életéről és életművéről szól majd.

Máriás József

(x)Irodalmi Magazin A Magyar Napló időszakos kiadványa I. Évfolyam 2013/1 Illyés Gyula 1902 – 2012