*Tisz­telt Hölgye­im és Ura­im! Meg kell mon­da­nom, azok közül való va­gyok, akik hit­tel vallják Tamási Áron halála óta, Sütő András el­vesztése a leg­na­gyobb vesz­teség az erdélyi ma­gyar iro­da­lom­ban! Meg kell mon­da­nom azt is, számom­ra Sütő András nem Csil­lag a máglyán, egy­re halványuló fénnyel, ha­nem állócsil­lag, az Est­haj­nal vagy a Dél Ke­reszt­je, mert Mi­kes Ke­le­men, s Tamási Áron óta, csak ő tud­ta úgy fűzni a sza­va­kat, hogy nap­pa­li fénybe fürössze azo­kat. És a gon­do­la­to­kat is. Ame­lyek nem az önimádó széplel­kek öncélú sirámai, értékpusztító val­lomásai vol­tak, ha­nem a népéért aggódó al­kotó, célt és támasz­ke­reső bib­li­kus mélységű gon­do­la­tai, a sajátosság méltóságának védelmében, és az örök em­be­ri igazság szolgálatában.

A székelyudvarhelyi Sütő szobor

Sütő András a sors­val­lató fel­emelt fejű em­be­rek fajtájából való volt, s mert fel­emelt fejű em­ber volt, fel­emelt fejű hősöket is te­rem­tett, akik val­lották „ha porból lettünk is: em­berként meg nem ma­rad­ha­tunk az alázat porában” s a „kiáltás jogát” köve­tel­ve szem­be­for­dult a Nagy Romlás ve­sze­del­me­i­vel. Val­lot­ta, „az író dol­ga, hogy fi­gyel­je a gon­do­kat a közösség hom­lokráncában”! A Mihályok, Szervét és Kol­ha­as Mihály csak a Sütő tollán váltak azzá a reményt, célt adó, igazság és sorsvállaló hősé – akik majd egy évti­ze­den át reményt ad­tak az erdélyi ma­gyarságnak –, ahogy Káin és Kálvin sorsában is az egye­te­mes em­be­ri létkérdésről vi­as­kodó, sors­val­lató eti­kus em­bert mu­tat­ta fel köve­tendő példaként! S mind­ezt zsoltáros, bib­li­kus sza­vak­ba öltöztet­ve, me­ta­foráit arany és ezüst por­ral szórva be, holdfényébe emel­ve. Sütő András nem csak tu­da­to­san val­lot­ta és vállal­ta Szabó Dezső meg­határozó gon­do­latát, hogy „min­den ma­gyar fe­lelős min­den ma­gyarért”, de hir­det­te is, hogy úgy kell élnünk, írnunk, féltenünk ve­szendő sza­va­in­kat, ahogy féltenünk kel­le­ne az utolsó ma­gyart is. Mert nincs egyik a másik nélkül. Ahogy mond­ta: „nyelvéből ki­es­ve: létének céljából is ki­esik az em­ber”!

És tud­ta, aki megszólal en­nek a népnek a bánatával a tollán, úgy kell, megszólal­jon, mint­ha vele az utolsó előtti ma­gyar szólal­na meg. Mert, ha egy nyel­ven nincs majd, aki megszólal­jon, a nyelv néma ma­rad! Meg­hal. A nyelvéből ki­es­ve, – te­szem hozzá én – nem csak „létének célját” leg­na­gyobb al­kotását veszítené el a ma­gyarság. És mi so­ha­sem élhetünk, s írha­tunk úgy, mint más nem­ze­tek fiai, mert szétszakítva, más népek közé szórat­va, nap, mint nap hul­lunk és veszünk, mert annyi­an in­dul­nak el önma­guktól is az asszi­miláció és az önfel­adás útján, hogy min­den nap, és a nap min­den órájában miközben nyu­god­tan ülünk, eszünk, iszunk és nem is gon­do­lunk rá, el­veszítünk egy-egy ma­gyart va­la­hol eb­ben a Nagy Romlásban. Hétfe­le-szakítottságunk­ban. Nem kell eh­hez prog­ra­mot, ide­ológiát sem gyárta­ni! És tud­ta sose fe­led­kez­hetünk meg erről. Emlékez­tetnünk kell, s fi­gyel­mez­tetnünk! Mert ha meg­fe­led­kezünk erről, meg­fe­led­kez­hetünk arról is, „amik egy­kor vol­tunk, s amivé le­hettünk vol­na”! Mert annyi a bána­tunk, hogy hétrét haj­lik az ege­ken. S tet­te mind­ezt poéti­kus szépségű sza­vak­ba bur­kol­va, a hit­vitázók hajlítha­tat­lan, tisz­ta már-már könyörte­len erkölcsével és lo­gikájával. Ma­gyar­országon úgy esett – írja a Papp End­re a Hi­tel folyóirat főszer­kesztője a Ci­helődnek a ha­lot­tak című ta­nulmányában –, hogy iro­dal­munk­ban a nem­ze­ti gon­do­lat került az értékállítás ne­gatív pólusára… Egy olyan általános em­be­ri, jogi tézi­se­ket han­goz­tató… értel­miség ju­tott pozícióba, amely az et­ni­kai ho­va­tar­tozást meg­ha­la­dott­nak, a nem­ze­ti kul­turális kötődést de­ter­minálónak és beszűkítőnek, sőt akár ki­re­kesztőnek, veszély­forrás hor­dozójának látja. Fel­fogásuk­ban a nem­ze­ti po­li­ti­kai tradíció a múlt­ban do­mináns, jel­leg­adó vonásai immár fe­nye­getésnek hat­nak, művelődésünk sajátosságai avíttas, pro­vin­ciális rek­vi­zi­tu­mokká váltak. A kol­lektív tu­da­tot szennye­zett­nek, korábbi formáiban foly­tat­ha­tat­lan­nak láttatják.”

Sütő András a klasszi­kus ma­gyar iro­da­lom sorsvállaló, a ma­gyarság sorsáért örökösen aggódó, az egye­te­me­set csak, mint a sajátos eszen­ciájaként valló nagy al­kotók – Németh László, Móricz, Márai, Illyés Gyu­la, Csoóri – vo­nu­latához tar­to­zott, akik a „ma­gyar iro­dal­mat”, nem­csak ma­gyar nyel­ven írt iro­da­lomként (Németh László), az an­gol, vagy a német iro­da­lom függelékeként képze­lik el, ahol a nyelv csak eszköz egy nem­ze­ti­et­len lét meg­határozásában –, te­szem hozzá én –, ha­nem, akik vallják a népből az iro­da­lom ötvözött nem­ze­tet, s ha elvész az iro­da­lom, elvész a nem­zet is. Sütő András azok közé a klasszi­kus íróink közé tar­to­zott, aki­nek sza­va­it, gon­do­la­ta­it mára már sok eset­ben szállóigévé szelídítet­te az emléke­zet.

„Ha igye­ke­ze­tem­nek és álmat­lan éjszakáim írott gyötrel­me­i­nek csak olyan zsen­ge nyo­ma, emléke ma­rad bár, mint friss ha­von a fölszálló madáré: – szólítottál meg a gyászje­lentőre írt, de az utódok­nak szánt gon­do­latként – ez talán már mentség arra, hogy kis ide­ig én is itt vol­tam, itt éltem e földön ve­le­tek, sorstársa­im­mal együtt egy térkép mögé kény­szerült Nagy­fe­je­de­lemségben, ame­lyet oly sok­szor jártunk be közösen az em­be­ri igazság, méltányosság, a féle­lem és me­galáztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álom­fo­gatán” – írtad.
Je­len­tem, mint jel a föld arcán, de a me­galáztatás nélküli élet vágyának örök szimbólu­maként is, s az emlékezés örök jogán – áll a szo­bor!

*Elhangzott Sütő András székelyudvarhelyi szobrának avatóján, 2013. június 23-án. Forrás: eirodalom.ro

1. Máriás József:
   2013. július 1. 05:26

   A szoborállítás alkalmával elszaporodott gyalázkodó hangvételű sorok után olyan ez az írás, mint a friss forrásvíz, amely nemcsak szomjunkat oltja, hanem életreményeinket is életben tartja. Jó volt olvasni, jó volt megerősödni általa! Hinni abban, hogy Sütő András emléke, irodalmi hagyatéka ma is erőt ad, önmagunk megőrzésére ösztönöz.
   Máriás József