Friedeck 1983-84

Tovább főzicskélünk

Általános meglepetés volt az uborkasaláta.
Számomra, hogy itt ez ismeretlen, számukra az íz. A gulyás mellé a meghámozott, vékony karikákra vágott uborkát megsóztuk, állni hagytuk, majd csak úgy marokkal kinyomkodtuk, és egy kevés fokhagymát meg ecetet kevertünk hozzá. A sós vizet persze elöntöttük. Valósággal gyógyszer volt, mert a Házfőnök, aki a konyhába szokása szerint nem szólt bele, ez a Frau Sawade birodalma volt, mikor elolvasta a kifüggesztett menüjavaslatot, felkiáltott, hogy na végre eredeti, igazán csípős magyar gulyást ehet, mi pedig, hogy kedvére legyünk, hát két hatalmas fazékban főztünk, egyet a csípőset kedvelőknek, a másikat gyermekeknek meg a gyávábbaknak. Ez alkalommal tanulták meg, hogy a csípős paprika leghatásosabb ellenszere az uborkasaláta, mintha azonnal lemosná a nyelvet, kiöblögetné a szájüreget, és persze kéri a következő falat gulyást. A tamil barátainknak még így sem volt eléggé maró, valahonnan tucatszámra szerezték be a kis elefánttal díszített fűszeres üvegecskét, és a tartalmából kis kanállal kevertek még hozzá anélkül, hogy az eredetit megkóstolták volna .Az eredmény rendkívül látványos volt. Kipirulni nem tudott az éjfekete arc, de mint a szökőkútból, úgy spriccelt ki az izzadság a barátaink homlokából, és mikor végre levegőhöz jutottak, alig úsztam meg a hálakézcsókot, annyira boldogok voltak, hogy végre úgy ehettek, mint otthon… Amire már régóta vágytam, de valahányszor megemlítettem otthon, „Fujj, ide ne hozd!” volt a válasz: a Tüdőleves. A szászok kedvelt Linglije. Itt meg mertem csinálni. Még Sawade asszonynak sem szóltam, lementem a falu végi kis vágólaboratóriumba (a vágóhíd megnevezés sértés volna arra a műtőre), és egy egész marhatüdőt kaptam ajándékba a háznak. Liszt, fokhagyma, olaj volt mindig a konyhán. Siettem, hogy mire felkelnek, meglegyen, s ne lássák a nyersanyagot. A húslében kifőtt tüdőt alapos letörlés után ledaráltam, s mostmár nyugodtan vártam a konyhacsapatot, mert nem látták a leves alapanyagát. Olajból, lisztből kis fokhagymával rántást csináltunk ,majd lekvársűrűségűre hígítva az egészet, tálaltuk, óriási volt a siker. Nyílt színi tapsot kapott. Sajnos, el kellett árulnom a receptet, hogy más csapat is megtudja csinálni, s ekkor tört ki a botrány. A svájciak orvoshoz szaladtak, a gyenge gyomrú európaiak a mutatóujjukkal segítettek magukon, de a távolkeletiek, délamerikai és afrikai sorstársak magukhoz öleltek, és örök barátságot esküdtek nekem. Megérte. Nekem ízlett, s bevallom, a heccet is szeretem.

(Folytatjuk)