Nem ad több interjút Kertész Imre… Ezt a The Paris Review című irodalmi folyóirat legújabb számában jelentette ki, amikor válaszolt az amerikai folyóirat riportere, Luisa Zelinski kérdéseire. Az MTI által részletesen ismertetett interjúkét részletben készült el a súlyos Parkinson kórban szenvedő Nobel-dijas iróval. Szinte önmagától adódott, hogy Kertész Imre búcsúzáskor éppen az iróvá válásáról emlékezett meg.

„Az írás megváltoztatta az életemet. Ennek egzisztenciális dimenziója (is) van, és ez minden író esetében így van. Minden művésznél eljön az ébredés pillanata, amely megragadja, függetlenül attól, hogy festő-e vagy író. A változás az életemben nem szakmai volt – ez a mély ráébredés pillanata volt” – mondta, aki 24 éves korában érezte először, hogy iróvá vált. Csakhogy ez egyáltalán nem ment könnyen: hosszú időbe telt számára, hogy elsajátítsa az írásnak még az alapjait is. Eleinte nem tudott mit kezdeni az Auschwitzban eltöltött egy év tapasztalataival. A Sortalanság megírásának 13 esztendeje idején, „a kommunista évek elnyomó légköre azt jelentette, hogy el kellett titkolnom, mire készülök… Azért találtam ki egy fiút, mert egy diktatúrában mindenkit a tudatlanság és a tehetetlenség gyerekszerű állapotában tartanak” – magyarázta, kitérve arra, hogy ehhez nemcsak a különleges stílust és formát kellett megalkotnia, de különleges figyelmet kellet fordítania az ideiglenességre is.

„Egy olyan világban voltam felfüggesztve, amely idegen volt a számomra, amelybe az ember minden nap a megkönnyebbülés reménye nélkül tér vissza. Ez igaz volt a sztálinista Magyarországra, de még inkább a nemzeti szocializmus idején – tért ki tágabb értelemben az általa megtapasztaltakra az író. – A náci rendszer mindent elnyelt. Olyan hatékonyan működött, hogy a legtöbb embernek még esélye sem volt arra, hogy megértse az általa megélt eseményeket.”

A beteg Kertész eltűnődik: „Nem tudom, hogy a munkásságom, avagy a betegségem végez-e velem. Nos, legalábbis megpróbáltam olyan messzire eljutni, amennyire csak tudok. Nyilvánvalóan nem haltam még bele abba a kísérletbe, hogy megbékéljek a történelemmel és valójában úgy tűnik, hogy ehelyett egy polgári betegségben fogok meghalni – hamarosan belehalok a nagyon is polgári Parkinsonba.”

A kérdésre, hogy az írás jelentette-e a túlélést a számára, az író ekként vélekedik: „Képes voltam az életemet arra használni, hogy azt tanulmányozzam, hogyan tudja valaki túlélni a totalitarizmus egy különlegesen kegyetlen válfaját. Nem akartam öngyilkosságot elkövetni, mint ahogy nem akartam íróvá válni sem – legalábbis eleinte. Ezt sokáig elutasítottam, de aztán rájöttem hogy írnom kellene a tanú meglepődéséről és rémületéről – ez az amit tenni fogtok velünk. Hogyan élhetünk át valami ehhez foghatót, úgy, hogy meg is értsük?”

Ha minden a szabályok és a bejelentett szándékok szerint zajlik, a Kertész Imre életének dossziéja formálisan becsukódni látszik. Mindent, ami ezután következik, már utóéletéhez sorolhatjuk. (CsG / Káfé főnix)

1. András Gyárfás:
   2013. július 3. 04:10

   Isten nem ver bottal!!!!

2. Keszthelyi György:
   2013. július 3. 08:48

   Mélységesen felháborító, sőt undorító Kertész magyarságáról, Magyarországról szóló becsmérlő nyilatkozatainak sora. A Nobel díj odaítélésének korrektségét inkább nem részletezem.

3. K.V.S.:
   2013. július 3. 09:11

   Hm. Van valami izé, amit talán úgy hívnak, hogy empátia. Gondoljunk bele: ha N. C. elhatározta és végre is hajtotta, hajtatta volna, hogy minden erdélyi magyart megsemmisít, – és ez csak részben sikerült volna – milyen jó szívvel lennénk román állampolgárok. De ez csak egy kósza gondolat. Tudom, hogy mindenki a saját nótáját fújja. És csak arra van füle. Én sem tartom nagy magyar írónak Kertész Imrét, de a Sorstalanság mégis figyelemre méltó, tartalmilag.

4. csekegabi:
   2013. július 3. 09:19

   Egy iró padlón van. És őszintén belátja, hogy vége. Mi a baj ezzel? Ilyenkor a rúgdosás nem éppen kegyeleti gesztus. Isten botverése pedig univerzális érvényű – néha bennünket is elér.

5. András Gyárfás:
   2013. július 3. 12:03

   Egy dögrováson levő oroszlánba rúgni tényleg nem kegyeletes, de egy hiénába?????
   S az isteni botverés csak a bűnösöket éri el s ha mi is köztük vagyunk/leszünk hát legyen!!

6. Keszthelyi György:
   2013. július 3. 12:35

   A padlón heverő ember sajnálatraméltó. Bár, bevallom, nem feltétlenül. De várjunk még, Gabi. A Parkinson többé vagy kevésbé összehasonlítási tényező ebben az esetben: (…Megbékélés a történelemel —- Parkinson).