Friedeck 1983-84

Herr Sigg 50 éves

Az ősz ünnepét is felülmúlta Herr Siggnek, a Ház Urának, Mindenhatójának és Parancsolójának 50. születésnapja. Hetekkel, azaz hónapokkal előre megtervezett mindent aprólékosan. Meghívott Bernből mindenkit, akik a menekültügyekben döntő politikusok voltak, a kantontól az országos és városi tanácsnokokat, régi kollégákat (érdekes, most ötlik fel, hogy rokonok nem voltak, vagy Herr Sigg nem volt „se rokona, se ismerőse…”, jóbarátja biztos nem volt), számos újságírót, csak a TV-t felejtette ki, s ez nagy hiba volt .Még ma is a szombat esti, bakikkal röhögtető műsoron lehetne az egész napi mulatság.

1984 tavaszán már 14 nemzet „sebesültjei” voltak a Házban. Elrendelte, hogy mindegyik készítse el a legjellegzetesebb nemzeti hideg ételét, és hatalmas, közel 25 méteres svédasztalt terítettünk apró kis nemzeti zászlócskákkal. Akiknek volt magukkal hozott népművészeti tárgya, azt is kölcsönkérte, azzal is jelezni óhajtván a Ház tarka nemzetköziségét. Estére kultúrműsort szervezett. A kis némettanárnőnk, Ursula betanított egy közkedvelt műdalt, ékesen recsegő-krákogó svájci német nyelven. Schaffhausenről szólt, az alvó kis városról, hol mindenki mindenkit ismer, s aztán giccsektől csöpögő szerelemi vallomás a svájci életmódról. Mi akkor egy szót sem értettünk az egészből, de bemagoltuk, és három héten keresztül minden este addig nem kapcsolhattuk be a TV-t, míg legalább háromszor el nem kínoztuk magunkat és Ursulát. Ez lett volna a zárópontja az estének. Azelőtt minden nemzet egy-egy tagja anyanyelvén fog előadni egy népdalt, majd a magyar, miután a legnépesebb csoport volt, csárdásra perdül olyan igazi temperamentummal, hogy magával ragadja a jelenlevő, teljesen botfülű és lábú politikusokat is .Ihaj-csuhaj sose halunk meg!!! Nekem külön feladat jutott, teljesen bizalmi, mert Herr Sigg tudta nélkül, hisz neki készült mint meglepetés, ötemeletes fehértortát kellett összeszobrászkodjak. Ekkorra már hírnevem volt a fiamnak sütött diós-csokis faágtortától, s még egy jó pár alkalommal más gyerekek szülinapján is mesterkedtem, ezúttal kicsit féltem, mégis örömmel vállaltam.Nem akarom untatni magam, s mást sem, hogy hányszor került a massza a szemetesládába, s vásárolta újra Frau Sawade a hozzávalókat, míg sikerült rájönnöm, hogy emeletenként könnyebb és könnyebb tésztákból készítsem a lapokat, hogy ne nyomuljana kegymásba, s mindenik megbírja a díszítést meg a fehér mázat. A lényeg, hogy délutánra kész volt, és egy óriási lapon levittük a hűvös pincébe .Még előző nap délután Herr Sigg behívott az irodaszentélybe, és tudtomra adta, hogy ha az albán fiúkkal sikerül összehozni vacsora utánra és a közös énekelések előtt valami humoros kis jelenetet, hát ő mindent, de mindent elfelejt, megbocsát. No, ha addig nem volt, hát lett, amit. Megjött a nagy nap. Már kora reggel a Falken sörgyár autójáról, ezúttal palackozott sörök megszámlálhatatlan mennyiségben – a Herr Sigg fényképével a szokásos sólyom helyett – kerültek a pincébe. Na persze, hogy egyet-kettőt azon frissiben megnyitottunk, s ezt a tevékenységet sűrűn ismételgettük, ahányszor csak a pince vagy konyha közelébe kerültünk, talán ennek köszönhetően ment majd zökkenőmentesen a dalolás. Az egyetlen nagy zökkenőt maga Herr Sigg produkálta.

Születésnapja reggelén, azaz alig valamivel hajnal után megjelent a ház előtt, úgy volt öltözve, hogy azt hittem, rókavadászatra indul az angol meghívottjaival. Mintha egy William Turnerképből lépett volna ki. Kemény ellenzős zsokésapka, fecskeszárnyú frakk, feszes fehér nadrág, majdnem térden felül érő csizmák hatalmas sarkantyúkkal, szóval csak a híres kopófalka hiányzott. Ott grasszált, csodáltatta magát velünk s a falu vénasszonyaival, akik odaszaladtak az ingyen cirkuszt bámulni .Nekem valahogy azok az éles, szúrós sarkantyúk nem tetszettek. Ez még nem lett volna baj, de a gyönyörű, nem tudom, honnan rendelt fehér lónak sem, és ahogy Herr Sigg felült a nyeregbe, és marhamód az oldalába nyomta a kínzószereket, a ló megvadult, kirúgott, majd iszonyú vágtatásba kezdett az erdő felé. Frau Sawade a kezeit tördelte, Ursula sipítozott, Herr Zwalen, a jóságos már hívta a mentőket, mi meg kajánul röhögtünk a szobaablakok mögött. A ló, ahogy elérte az erdő szélét, hirtelen megtorpant, és Herr Sigg több pontot megérő szaltóval vágódott egy fa derekának. A ló hazaügetett. Herr Sigget a mentők bevitték a kórházba, s majd késő délután, mint egy múmia, fáslikkal a felismerhetetlenségig betekerve, félig ülve, félig feküdve fogadta a vendégeit. De még csak ezután kezdődött a „most kezdődik, a most kezdődik a…”

(Folytatjuk)