Nézegetem az elsárgult képeket…
Nagyapám a „nagy háború” előtt, alatt és után. Katona, fogoly, civil.

19 évesen vezényelték ki az orosz frontra, hat hét frontszolgálat után, 1914. szeptember 15-én esett orosz fogságba, Tarnapol mellett, egy szuronyroham során. Ezzel a frontszolgálata lezárult, talán meg is könnyebbült a gondolatra, hogy számára a harc befejeződött. Csak utóbb derült ki, hogy a hátralévő négy év fogolyélet szüntelen harc volt a túlélésért a szokatlanul nehéz klímával, tetvekkel, tífusszal, helytállás a szokatlanul nehéz munkában, éhezés, nélkülözés.
Mindezeket a fogolyélet elkerülhetetlen velejáróinak tekintette, nem panaszképpen mondta el. Soha egy rossz szava nem volt az orosz emberekről. Egyszerű, vallásos, szinte gyermeteg lelkületű embereknek írta le őket, akikben nyoma sem volt a rosszindulatnak, a kegyetlenségnek, sőt, átérezték a szegény „plennik” (foglyok) nehéz sorsát. (Tanulságos dolog lenne összevetni a második világháborús foglyok beszámolóival).

Emlékezetes maradt számára az első találkozás az orosz muzsikkal.
Ti mik vagytok? – kérdezték.
Emberek.
Miféle emberek?
Hát osztrák-magyarok.
Hát nektek nincs kutyafejetek? Igaz, hogy embert esztek?
Csóválta is a fejét szegény nagy tanácstalanságában, most kinek higgyen, amikor a pópa is megmondta, hogy ezek emberevők. Persze, propaganda akkor is kellett legyen, és az akkoriban is primitív és hazug volt.

De amin később átmentek, arra józan ésszel nem számítottak. Egy transzszibériai vasút melletti táborban helyezték el a foglyokat, onnan vezényelték ki őket naponta nehéz földmunkára. Bár mind ugyanazt a k.u.k. egyenruhát viselték, az egység és összetartás fokozatosan megbomlott. Az egyes barakkokat nemzetiség szerint foglalta el a legénység. Egyesek, kedvező hátszelet érezve anyaországukból, vagy csak zsigeri ösztöneiknek engedve, egyre agresszívebben léptek fel, különösen a magyarok ellen. Délebédre hazatérve, egyre gyakrabban hallhatták szakácsuk panaszait az átélt zaklatásokról. A helyzet fokozatosan mérgesedett. Egy nap, délidőben, fáradtan, éhesen hazatérve, a síró szakácsot meg a feldúlt konyhát találták. Márpedig a nehéz munka mellett a “rendes” koszt a túlélés feltétele volt. Egy megtermett, határozott fogoly, Kecskés huszárkáplár állt a felháborodottak élére.
– Bajtársak! Ha mi hagyjuk magunkat, mind itt pusztulunk! Menjünk, s öntsünk tiszta vizet a pohárba!
Egyemberként, mindenki valami marokbavalóval, átvonultak a szomszédos barakkba. A falkavezért szólították meg.
– Mi bajotok van a mi szakácsunkkal, miért nem hagytok neki békét.?
A jóllakott, meg kétszeres túlerő csak szitkokkal meg fenyegetésekkel válaszolt. Kitört a tömegverekedés! Derekasan dolgoztak a nyársak, lapátnyelek meg a széklábak. Az első áldozat éppen a falkavezér volt, akit a huszárkáplár a priccsére szorított, és húsvágó bárddal dolgozta át a heréit tokány alapanyaggá. Főkolomposa sorsát látva, az ellenfél pánikba esve mentette az irháját, kiütve a csukott ablakokat.
– Meneküljünk, testvérek, mert megölnek a magyarok!
Pillanatok alatt elinalt az ellenség, a közeli erdőben húzva meg magát, és vissza sem mert térni a megerősített őrség érkezéséig. Onnan szedték össze őket késő estére kelve. A két halottra, meg a néhány súlyos sebesültre való tekintettel megindult a kivizsgálás is. Ítélethirdetés nem történt, csak intézkedtek. A másik felet áthelyezték egy távoli lágerbe, ezzel az ügy le is zárult. Csak az öreg, népfelkelői egyenruhába bujtatott őr ingatta sokáig a fejét.
– Hát persze, nem tehettetek mást! Meg a férfiembernek verekedni is kell! De miért kellett vért ontani?
De hát ő nem szolgált harctéren, egyetlen szuronyrohamban sem vett részt. Nem tudhatta, mennyi keserűség robbant ki akkor a magyar bakákból.

Papp János