Mindenkinek a maga városa a leggyűlöletesebb. Mert szereti. Főleg nyáron. Amikor az emberek üdülni mennek. Elvből, mely kötelesség. Akik valami módon kibújnak e kötelesség alól – az otthonmaradók – lagymatag nyugalommal gyűlölik tovább fészküket. Az efféle érzéseknél nem jó a megszakítás – fő a folytonosság!

Ilyenkor a nap, keszeg és dús farokat egyaránt simogatva, elégedetté teszi a város lakóit. Megelevenednek a bárok, vendéglők, sürögnek a pincérnők, combjuk villan, habzik az élet. Ilyenkor a legkönnyebb gyűlölni a várost. Télen, vacogó foggal sokkal nehezebb.

Az utcákon férfiak, egyenes derékkal, és nők, lenge ruhákban, kihívó tekintettel. Igen, mi is gyûlöljük, hirdetik a tekintetek. És, Istenem, hogy ez milyen jó!

Aztán megérkezem én is. Igaz, kissé megkésve, így nem vagyok tökéletesen egy hullámhosszon a többiekkel. Gólyalábaim felcsatolása tartott oly soká, melyeken libegek. Nem azért, hogy elhitessem az emberekkel: nagy sár van, jó lesz kímélni a cipőt, nem is azért, hogy nagyobbnak tűnjek (ez amúgy sem sikerülne), még csak nem is retrográd, nosztalgikus hobbiból. Be kell vallanom: rühellek gólyalábon járni! De ha muszáj… Maradjunk ennyiben, jó?

Lassan már a főtéren vagyok, bár mozgásom kissé bizonytalan, mert a járda több helyen föl van törve, a lagymatag gyűlölködés miatt nem volt idő megjavítani. Úgy látszik, még mindig egyszerűbb gyűlölni, mint dolgozni. Sokan elhaladnak mellettem, kissé bosszankodva konstatálom, hogy még csak meg se bámulnak. Mintha teljesen természetes jelensége lennék városomnak. Talán arra gondolnak, ha ezt a formáját választottam a gyűlöletnek, tessék, legyen! Csak elmennek mellettem, igazából észre se vesznek, csupán hosszú, kőrisfából készített lábaimat látják. Fölfelé minek nézni? Szembesüt a nap! A kopogásra sem kapják fel a fejüket. Ha jobban belegondolok, nem is bánom, hogy nem figyelnek, kicsit azért is álltam gólyalábakra, hogy ne keltsek feltûnést. Ha más városról lenne szó, elég lenne kétszer végigmenni a központon, libegő mosollyal ráköszönni az emberekre, máris divattá válna a gólyalábalás. De itt most az én városomról van szó… Hol az feltűnő, mi megszokott.

Ellábalok a parkig, találkozni azzal a néhány hasonszőrűvel. Össze is csókolózom velük, ezalatt kutyák futnak ki a lábunk között. Gazdáik is követik. A város cinkosan hunyorog. Ennek így kell lenni. Összedugjuk a fejünket, mosolygunk, nagyokat szuszogunk. A szánkon. Az én városomnak mindig esőszaga van. Legalábbis azt hiszem. Mást nem kérdeztem meg erről, minek. Ha nincs esőszaga, az se baj. Én báránybőrszaggal is gyűlölném, lehet, kicsit másként. Megpróbáljuk levakarni egymásról a hasonszőrt, közben tétován nézelődünk, figyelünk.

Egy ilyen nyári délutánon sok minden történik az én városomban. Apró kis balladák kelnek szárnyra, a szereplők tetszés szerint behelyettesíthetők. A bankigazgató nem szereti a feleségét. A bankigazgató nem szereti a bankigazgatót. Az én városomban a bankigazgatónak nagy, görbe orra van, kopaszodik, és előkelően merev zakókban jár. Az én városomban másnak is van görbe orra, más is kopaszodik, más is jár előkelően merev zakókban. Most egyre rá is köszönök. Figyelmességemet gálánsan viszonozza, kezet nyújt, nem zavarja, hogy nem éri föl az enyémet. Nem szállhatok le a gólyalábakról, akkor kezdhetnénk mindent elölről, az pedig gyanús lenne. Nem szabad gyanúba keverni egy görbe orrú, kopaszodó, merev zakóst. Mit szólna a többi görbe orrú, kopaszodó, merev zakós?

Egykedvûen tartom a hátam, hadd vakarják le róla a többiek a hasonszőrt. A meggyfaláb jobb, tudod-e, az sosem fáj, hallom mögöttem valakinek a hangját. Engedem meggyőzni magam, pedig a fájdalom jó.

Az én városomban mindig békések az emberek. Nem szeretik az erőszakot, egyebet sem szeretnek. Nem néznek agresszív filmeket. Ha szökőévenként egyszer mégis elcsattan egy pofon valamelyik népes utcán, a járókelők szégyenlősen elfordítják fejüket. Szemükben könny, mit nem törölnek le. Kell az oda, mint búzába a pipacs. A vért nem bírják látni, hányingerük lesz tőle. Hányni pedig nem jó dolog. Enni se. Ha nem kellene enni, nem lenne erőszak. Az én városomban az emberek összefüggésekben gondolkoznak. Függésekben.

A parkban a díszcserjék között egy almafa is meghúzódik. Bő termés van rajta, igaz, még éretlen. Gólyalábaimnak köszönhetően elérek néhányat. Gyorsan falni kezdem, amikor eszem, nagyon erőszakos vagyok. A járókelők sajnálkozva néznek a földre hullatott almacsutkákra.

Na, lassan ez a nap is a vége felé közeledik. Gyűlöletadagomat elfogyasztva, elégedetten, jóleső ernyedtségben indulok hazafelé. A parkból tódulnak ki az emberek. Nem kell az arcukra néznem, tudom, ők is elégedettek, jólesően ernyedtek. Feltűnésmentesen kopogok hazafelé. Gólyalábaim közt néha kifut egy-egy kutya, gazdája is követi. Ahogy mindig is lenni szokott. A levegőben esőszag vagy báránybőrszag, mint máskor.

Aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy elrohan mellettem egy kutya, nemsokára a gazdája is követi. Attól, hogy nem a lábam közt osonnak el, megijedek, ijedtemben megtántorodom, elveszítem egyensúlyom, és hosszában végigterülök a járdán. Puff! Ahhoz (is) elég magas egy ilyen gólyaláb, hogy jól összetörjem magam. Fejem beleverem a járdába, orromból megindul a vér, térdemrôl, karomról lemegy a bőr, kábultan heverek. A por fölnyalja a véremet. Mégsem esőszagú ez a város. Az emberek elmennek mellettem, alig méltatnak pillantásra. Aki mégis rámnéz, annak szemében haragot látok: véremmel miért keltem az erőszak hatását, szagával miért okozok hányingert? Nem vesznek körbe sajnálkozva, nem súgnak össze kárörvendően, nem segítenek fel. Nem, mintha szeretném. Megvárom, míg szédülésem elmúlik, orrom vérét zsebkendőmmel elállítom, karomról, térdemről a koszt és cafatokban lógó bôrdarabokat úgy-ahogy letakarítom, s föltápászkodom. Nincs kedvem, erőm újra fölállni gólyalábaimra, hónom alá csípve őket, kissé bizonytalanul, imbolyogva indulok meg hazafelé.

És akkor kérdő, feddő, szemrehányó pillantásokkal találkozom, az emberek megállnak, fejüket csóválva megfordulnak utánam: Ennek van pofája földön, saját lábán járni – ebben a városban…

( Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. augusztus 2.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ