Friedeck 1983-84

A muri

Kora délután futottak be a kisbuszok a szomszéd nagyközség, Ramsen deszkákkal lefedett sportpályájára, és ültek át a vendégekaz ott várakozó társzekerekre, amelyek elé négy muraközi lovatfogtak. A Falken sörgyár hozzájárulása volt ez is a murihoz. Évek óta küzdött azért, hogy a sörét értékesíteni engedjék a kanton határain kívül is. A sörkereskedelem Svájcban rém szigorúan ellenőrzött és agyonszabályozott terület, és arra számítottak, hogy az alkalomra megjelenő sok berni potentátot, ha nem is korrumpálni, de kissé lágyítani sikerül ezzel a kedvességgel. Társzekerek baldachinnal, mindenik négy sor paddal, pokrócok és ülőpárnák, agyoncifrázott lószerszámok… Emlékszem, a lovakfülét is fehér csipkesapkácska díszítette, az egész felhajtás inkább valami esküvőre vagy valami nagy nemzeti ünnepre utalt. A szekerek aztán kerülő utakon, erdőn, tisztásokon, dombokon át rövid kis megállókkal érkeztek a Ház udvarára. Már útközben a jóságos Herr Zwalen, a mindent tudó Frau Sawade és a kis begyes Ursula előadást tartottak a mi mennyei állapotunkról, és a pihenőknél apró szendvicsek, röviditalok, tea, kávé jelezték, hogy ma nem spórolunk semmivel. Ezúttal az elmaradhatatlan szállítható angol WC-ék is ott voltak erdőn, mezőn, dombon, minden megállóban. A Ház előtt szépen egymás mögé sorakozva elénekeltük anélkül, hogy egy szót is értettünk volna belőle, a „Bloss e klini Stadt” ottani közismert dalt. Aztán taps, mosoly s kézfogás, majd bevonultak a nagyterembe, ahol, mint egy trónuson, minden oldalról, elölről és hátulról is kipockolva várt rájuk Herr Sigg. Mindenki megdicsérte, hogy nem is néz ki ötvennek, meg-meglapogatták a járógipszet, és simogatták a fáslikat. Ekkor már csak egy tigrisugrással tudtam megakadályozni, hogy megtörténjen az albán fiúk merénylete. Már kora reggel, mikor Herr Sigget visszahozták a kórházból, kartonból csináltak egy táblát Ramszesz II felírással, s fel akarták tűzni a hátára. Amikor hallották a sok dicséretet, hogy még ötvennek sem néz ki, még jobban igazolva érezték, hogy a heccüknek nagy sikere lesz. Reggel még szépen kértem őket, de ezúttal kikaptam a kezükből a táblácskát, s összetörtem: „Ember! Herr Sigg, ahogy leveszik a gipszet a lábáról, két lábbal rúg ki, nemcsak titeket, hanem engem is!” Szomorúan adtak nekem igazat, s várták, hátha lesz még alkalom valami heccre.

És lett. A vendégek közben megszedték a tányérjaikat annyi étellel, amitcsak elbírtak, de minimum háromszor annyival, mint amennyit el tudtak fogyasztani, ez a svédasztalok parancsa, alapszabálya. Mi a konyhában dolgoztunk az utánpótláson. A már elfogyott nemzeti specialitások további elkészítéséhez nem volt sem idő, sem anyag, de a klasszikus csemegefelvágottak, sajtok és gyümölcsök özöne a rendelkezésünkre állt. A lengyel doktornő és a kongói mérnök felesége bámulatos gyorsasággal valóságos csendéleteket készítettek, az egyik a csemegékből, a másik a déli gyümölcsökből. Gyönyörűen mutattak, és megvolt az az előnyük is, hogy senki nem mert venni a csodatálból, nehogy elrontsa, különösen szép sonkarózsaszirmokat meg a banán-ananász piramisokat. Egymásután léptünk az improvizált kis színpadra, volt, aki a nemzeti himnuszát énekelte, de sokaknak bármit el lehetett dalolni, mert sem bolgárul, sem törökül, s még folytathatnám az olyan nyelveket, amelyen senki semmit nem értett. Na persze, hogy az albán fiúk valami „add ide a didit, de nem a didit, de mert a didi jó”-t énekeltek duóban, hatalmas sikerrel. Nekem vigyáznom kellett, mert a meghívottak között ott volt Blum Tamás, a Zürichi Opera magyar igazgatója. Miután mint román, elénekeltem a „Pe Mures si pe Tirnávé”-t (valamikor az érettségi búcsúünnepen adtuk elő az osztállyal), utána meg az „Elindultam szép hazámból” következett, mint erdélyi magyar nóta, odajött hozzám, és felkért – na, nem kell megijedni, nem arra, hogy legközelebb a Rigolettót adjam elő nála, hanem, hogy legyek a bridzspartnere, már hallott rólam a klubban stb., stb. Ennek a későbbiekben döntő, mondhatnám, sorsdöntő kimenetele is lett. De erről majd akkor, most vissza a murihoz.

A hangulatot fokoztuk egyegy kis kabarébetéttel. Én kétszer is szerephez jutottam. Behúztuk a függönyt, és az asztalt letakartuk a földig, hogy ne lehessen átlátni alatta. Egy kis kabátot vettem fel magamra, a gombokkal a hátamon, és a karjaimat nem csúsztattam bele a kabátujjakba, hanem kabáton belül, az alóla kilátszó két bakancsba. Topali mögém állt, és ő töltötte ki karjaival a kabát ujjait úgy, hogy mikor felment a függöny, egy szabályos kis törpe állt az asztalon. Én nyomtam a szöveget, s Topali az „én karjaimmal” hol az orromat, hol a fülemet piszkálta meg, hülyén gesztikulált, alátámasztva a mondottakat. Arról tartottam tudományos értekezést, hogy mi itt a táborban roppant hálásak vagyunk Svájcnak, hogy minket befogadott, de miután naponta halljuk, hogy a hajó megtelt, nincs hely több menekültnek, és itt a Házban is, amelyik eredetileg 40 személyre volt tervezve, már hetvenketten vagyunk, kidolgoztunk egy zsugorító programot, s láthatták, ezelőtt néhány perccel 184 centiméteresen, most meg 80-as nagyságban vagyok itt. Elég csendben fogadták ezt a rém humoros szöveget, s csak mikor végszóként bejelentettem, hogy így zsugorítva is, majd ha odakerülünk, a teljes nagyságában fogjuk fizetni az adót, tört ki a nevetés.A második fellépés a bűvészmutatvány volt. Még az előző számból magamon hagyott cilinderrel a fejemen, a vállamról a földig érő, egész testemet betakaró fehér lepedőben és kezemben egy sztaniolpapírokba burkolt varázspálcával fogadást ajánlottam fel. Andris körbejár egy tányérral, abba mindenki beletesz annyi pénzt, amit rászán, majd leteszi a tányért elém az asztalra, én rá a cilindert, és hókuszpókusz, csiribi-csiribá meg abrakadabraka, a pénzt el fogom venni a tányérról anélkül, hogy a cilinderhez hozzányúljak. Ha nem sikerül, mindenki a dupláját kapja vissza annak, mint amennyit megjátszott! Elég szépen adakoztak, többen úgy fogták fel, hogy ez a beléptidíj az estére, mások eleve ajándékként, adományként. Mikor elém került a tányér és rá a cilinder, meg elhangzottak a bűvös szavak, megkértem Herr Sigget, emelje fel a kalapot, lássuk, ott van-e a pénz? Ott volt, és Herr Sigg örömittasan nézett körbe,de csak addig, míg én zsebre nem vágtam a pénzt, mert én csak arra vállalkoztam, hogy nem nyúlok hozzá a kalaphoz! A siker megosztott volt. Az idő rohant, s Herr Sigg is a sok fájdalomcsillapítótól kókadozott, ideje volt, hogy az est fénypontja, a TORTA az ötven gyertyával előkerüljön.

(Folytatjuk)