A balfasz életében minden összefügg. Az ő esetében minden, balfaszságát hangsúlyozó tényező összejön. Van úgy, hogy nagydioptriás szemüveget kénytelen viselni, de nem feltétlenül. A szemüveget tekintve amúgy sem maga a lencse a lényeg, hanem a ragtapasz, amely a balfasz-szemüveget itt-ott összetartja. Ha ez nem lenne, érvényét veszítené az eszköz. A szemüvegnek nem lenne sem oka, sem rendeltetése.

A balfasz kezében almacsutkát szorongat, tenyere ragacsos tőle, de nem számít. Szemetestiplit keres, ami persze közvetlen közelében áll, a sarokban.
Dehát éppen ez a baj: túl közeli, túl nyilvánvaló. Kiesik a balfasz látóköréből, ő síkok, vonalak után vizslat, amelyeknek sima mértanisága megoldhatná tájékozódási gondjait. A szögeket nem szereti. A keresgélésnek úgyszintén hosszúra kell nyúlnia időbelileg, különben a balfasz kihullna önnön balfaszságából, valami mást kellene keresnie, valami önállóságot, spontaneitást, ami az ő esetében érvénytelen, tehát hiábavaló munka lenne.
Végül, valami módon mégiscsak jelez a tipli, talán élénk, krómvörös színe által. A balfasznak észre kel hát vennie, a tipli rákényszeríti jelenlétét.
Ő, a balfasz viszont hirtelen gyanakvóvá válik, sandán pislant a tipli felé, de nem közelít. Az almacsutka sem akar megválni az összeszorított tenyértől.
A balfasz tehát hátat fordít, zsebre vágja az almacsutkát, megnyalja markát.
Minden marad a régiben. Változatlanul és meghatározatlan ideig.
A tipli unottan ásít utána.

A cirkuszista egészen más:
Nem kimondottan légtornász, de az is, nem kimondottan állatidomár, de az is, nem kimondottan bohóc, de főleg az.
Ömlik, árad belőle a szó, az alaptalan bizonyítási szándék, a hamis terv. Mindig másoknak és nem ritkán másokért beszél. Mások helyett leginkább.
Nem tekint magába, hiszen ő nem is létezik, mint egyén, csak mint naponta változó szereplő.
Üres zsebbel üzleti telefonhívásokat követel, félbeszakít gyűlést, összejöveteleket. Elvárásai vannak, csak legmagasabb szinten hajlandó tárgyalást mímelni.
– Ki itt az igazgató? – kérdi az újonc titkárnőtől. – Mit képzelnek, meddig várok még ebben az előszobában? Ne szöszmötöljenek a hátam mögött, én mindent észreveszek. A rejtett integetéseket, jelzéseket is. Tehát vigyázat!
Vele nem vitatozik senki.
Őt egyszerűen szemberöhögik.

Villonnal viszont jobb nem találkozni.
Pedig nem hétköznapi figura – mondják.
Még akkor sem ajánlatos összefutni vele, ha tegyük fel magában dudorászik a macskaköves sikátoron és ajka szegletéből holmi, barátságot sugalló mosolypenge villan elő.
Neki teljesen mindegy a halálnem, egyszerű rímtéma, kérdezgeti, elemezgeti…
Tehát nehogy arra vetemedj, hogy közhelyesen ráköszönj, mert ha észrevesz és visszabólint, megtörténhet, hogy még ugyanazon az éjszakán megír, kifoszt, kibelez.

2010. június 16.

1. Gergely Tamás:
   2010. július 15. 06:58

   Egyvalami kimaradt ebbõl az írásból, egyvalaki… A balfasz fotbbalista. Hogy is van a balfasz fotballista taknyával például…?

2. TéGé:
   2010. július 15. 08:50

   hozzászólásom tele van sietekhibával, de nem ironikus!! mint ahogy félre lettem értve…

3. demivanna:
   2010. július 15. 16:05

   melllik hozzászólás…??? s félre – de mi?