Amióta az első és a második világháborút is sikerült annyira megnyernünk, hogy egész Romániát hozzánkcsatolták, magyarságomban erőst megkapaszkodtam, s hálát adok a Teremtőnek, hogy a gondviselés ehejt, azonmódúlag csórén s nemhiába tette emberi utam kezdetét.

Kicsiny házacskámban a Hargita tövében megmaradt kedvemmel a magam szántából családomval szívrepesve megélek. Borvizet iszom, fenyővizet ünnepen, nem vetem meg a puliszkát, a kokojszát s a mocskotárt.

Halinába öltözöm, a fehércseléd piros- feketébe, eszem csavaros, szavam furfangos, tréfám extra ordinár.

Ellent állok minden elrománosítási törekvésnek, magyarabb vagyok a magyarnál, a székely szórta (szúrta, szerte?) a magyart.

Naponta egy órát ápolom a hagyományokat: nyesem, alakítom, megújítva megőrzöm, az alimentárában kímélő deterdzsentet veszek, s mosáskor aktív oxigén segítségével felfrissítem a színeit.

A román hatóságok s a rendőr hozhatnak bármilyen rendeletet, jöhetnek folyvást a sarkamban, túljárok az eszükön. Ábel, Uz Bence és Wass Albert játszódik a lelkemben, amíg tekervényes utakon a törvény mögé kerülök, s mint a mutatványos medvét, orránál fogva vezetem az összes hivatalosságot.

Szülőföldemet semmi kincsért, boldogságért el nem hagynám, ahol az embernek bölcsője ringott, ott huhogjon a bagoly virrasztói fülébe. Megvetem azokat, akik másutt keresik a boldogulásukat.

Esténként kimegyünk a havasokba, elnézünk a csillagösvények irányába, szívünkre tesszük a kezünket, s elénekeljük a Székely himnuszt.

Nyáron jönnek magyarból fényes autóval turisták, hoznak nekünk adományokat, s jó pénzt adnak a szőtteseinkért, fafaragásokért, csergékért. Veregetik a vállunkat, könny gyűlik a szemükbe, van olyan küsded kamerájuk, együtt lefényképezkedünk, ahogy magyar a magyart átöleli, s együvé tartoznak.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. szeptember 27.
* Abban az időben Krebsz János szerzői álneve

1. Skandikamera:
   2013. július 9. 19:42

   Nagyon jó!
   :-)