Friedeck 1983-84

A Matterhorn

Eljött a nagy pillanat. A jóságos Herr Zwalen intett, hogy mehetek a tortáért, ő addig meggyújtja az ötven gyertyát a lemezekből készített tortamásolaton. Elkerülendő, hogy az ötemeletes fehér műalkotmányt gyertyákkal tönkretegyük (ízt és formát egyaránt), már napokkal az esemény előtt az ezermester összehozta a torta hasonmását, és az öt emeleten egymás fölé helyezett gyertyák egy mellékfolyosón várták, mikor kerülnek sorra. A chilei tanár, a két albán meg jómagam, valamint a bennünk lötyögő minimum negyven söröspalack tartalma, lebotorkáltunk a pincébe. A műalkotás egy 2 méter hosszú és 80 cm széles alufóliával letakart műanyag lapon várakozott a jó hűvösben. A sörök is ott voltak, így hát még koccintottunk a jól sikerült estére, a chilei megfogta elöl a lapot, én meg hátul, és megindultunk fölfele a lépcsőn. Itt elszakad a film: ő botlott meg?, én emeltem néhány centivel magasabbra a lapot? Nem tudom, de azt, ahogy a torta alufóliástól, mint egy jéghegy a Titanic oldalának, felém, rám csúszott, azt sohasem felejtem el.Valahogy felfogtam a mellemmel, a fejemmel. Egy gyors reflexmozdulattal sikerült megakadályoznom, hogy a földre kerüljön, de a mozdulat kissé túlzott lehetett, mert a torta hirtelen a másik irányba, a chilei felé úszott. A két albán földön fetrengett a röhögéstől, ők csak a sörös üvegeikre vigyáztak, nehogy egy csepp is nem kívánt helyre menjen. Mire felértünk a konyhába, a torta az ide-oda pingpongtól egy romhalmaz lett. A sötét kakaó és a sárgás piskótaszín összekeverve, a fehér máz lepattogva, az egész élethűen úgy nézett ki, mintha a Herr Sigg fehér lovának aznapi emésztése került volna a tálcára. Lefagytam. A chileinél beállt a merev részegség állapota, csak bambult, a kosovói forradalmárok meg ki akarták így vinni a nagy terembe, mert „ez lesz igazán a megfelelő meglepetés Herr Siggnek”. Közhely, de igaz, hogy csak a vészhelyzetekben ismerjük meg magunkat. Azonnal szóltam Andrisnak, hogy állítsa le a gyertyagyújtást, és szóljon a csárdásos csoportnak, hogy ne záró akkordként, hanem most azonnal ropják el táncukat, s lehetőleg minél hosszabban, álljon be ő is a táncosok közé, s ismételjék meg annyiszor, ahányszor valaki még összeveri a tenyerét.

Mint egy villám, vágott belém egyszerre két kép. Az első a mamaiai homokvárépítések Andrissal, mikor az volt a mindennapi munkám, hogy délig felépítettem valami olyan remekművet, hogy100 méteres körzetből mindenki odajött bámulni: „Ja ujte, mő cse a fökut gadzsiul”, s fényképezték szorgalmasan, majd Andris, a műsort bezárandó, beleugrott az építmény közepébe, széttaposta, s mehettünk ebédelni. A második ott volt előttem az asztalon egy tábla csokoládé csomagolásán: a Matterhorn fényképe. Elő a vakolókanalat, és amíg bent tartott a hejehuja, felépítettem a torta Matterhornt. Otthon úgy tudtam, hogy a Mont Blanc a legmagasabb csúcsa Svájcnak, itt tanultam meg, hogy a Matterhorn az, a Mont Blanc a franciáké. A Matterhorn több mint hegycsúcs. Nemzeti kincs. Nincs tárgy, termék, amit ne reklámoznának vele, kávéhoz kockacukor, tejszínkupak, csokoládétáblák, sportszerek, szépítők stb., stb.Andris visszajött, hogy jelentse, a csárdásnak vége, és a gyertyák is égnek, de ahogy belépett, egy pillanatra lebénult, aztán felkiáltott: „Táti, ez a Matterhorn! Nagy vagy, Táti!” Ez a spontán elismerés mentett meg agyvérzéstől, infarktustól. Immár vele kettesben vittük a hatalmas tortahegyet, s tényleg, ahogy beléptünk a terembe, azonnal, mint futótűz, szaladt végig a sorokon a rácsodálkozás: „Matterhorn…, Matterhorn…” Aztán körénk csődült mindenki, s villantak a fényképezőgépek vakui. Az alul sötétbarnán kezdődő, majd világosodó tömeg, a tetején az örök hóval tökéletesen visszaadta a félrecsapott kucsma tetejére emlékeztető, kúp alakú hegyet. A szétrepedt cukormázdarabokból még egy kis gleccser is sikeredett az egyik oldalra. Stílusosan egy kisebb leveses kanállal vájtam le a „szikladarabokat” a tányérokra, s a többiek gyorsan hordták szét a vendégeknek. Az ízéért nem drukkoltam, az örök szabályt már ismertem, hogy jó anyagból csak jó valamit lehet csinálni. Frau Sawade, aki előző este lefényképezte a kész tortát, odajött hozzám, s kicsit kajánul érdeklődött, hogy mi történt, de konkrét válasz híján elismerte a változást mint zseniális ötletet, hogy a művészember (ez Herr Sigg, a festő) tiszteletére nem egy szokványos valamit, hanem kiállításra illő műremeket produkáltunk. Sajnos, nem tudtam elmondani neki a receptet, mert azzal kellett volna, hogy kezdjem, hogy végy két méter alufóliát, tedd lazán egy műanyag lapra, igyál meg tizenöt üveg sört.. .Odakint elpukkantak az első petárdák, majd mire az egész vendégsereg kitódult az udvarra, egymás után robbantak a tarka csillagokat szóró tűzijátékbombák .Lassan bevánszorgott a négy hatalmas társzekérhintó, hogy a társaságot visszavigye Ramsenbe a sportpályán várakozó kocsikhoz. Herr Sigg még behívott az irodájába, hogy megköszönje azt a titáni munkát, amit végeztünk, és szólt, hogy a tányért kalapostól, pénzestől tegyem az asztalra, s majd ő eldönti, mi legyen vele .Pedig mi gondolatban már háromszor elköltöttük az albán fiúkkal. Mégis igazuk volt: úgy kellett volna bevigyük a tortát, mint a fehér ló késői, ismételt bosszúját a sarkantyúkért.

(Folytatjuk)