A szatír-vadászat

Elegünk lett abból, hogy Kevin úgy szívja Szilvi vérét, mint egy vámpír. Elhatároztuk, valahogy szétrobbantjuk őket. A suliban ez nem ment, mert a gúnárnyakú féltve őrizte, láthatatlan ketrecben tartotta a csajt. Ezért javasoltam, órák után húzzunk a Duna plázában, és vigyük magunkkal a hiteslányt. Ott hátha rá tudjuk venni: dobja a szemetet. Kukába.
Szilvi ráállt, hogy velünk tartson, ezért háromnegyed kettőkor, kicsengetés után nem szállt be Kevin verdájába, hanem a mi bandánkhoz csapódott. A srác ideges lett, autójával lassan követett minket, villogtatta a fényszórókat, de mi úgy tettünk, mintha észre sem vennénk. Végül megunta, a Harang utca sarkánál gázt adott, és nagy sebességgel, csikorogva jobbra fordult: elhúzott a napi piac felé.
Bár a Duna pláza a szomszédos Angyalföldön található, az újpestiek is a magukénak tudják. Ha egy tini csapat lazítani akar, oda megy, mert ott lehet igazán lógni, mekizni, zsugázni, mozizni, és ezer más dolgot csinálni. Nálunk, a negyedik kerületben, egyetlen mozi sem működik, a plázában viszont tizenegy teremben vetítenek filmet.
Lenuta az utcán megsúgta, velünk tart, de nincs egy árva buznyákja sem. Semmi vész, mondtam. Gyanítottam, Zsike sincs kitömve. Ha pedig Raspó Mara is jött volna – hívtam, de persze nem ért rá – az ő részét is nekem kellett volna állni. Heten masíroztunk a metró felé: Szilvi, Pöri, Lenuta, Zsike, Mercédesz, én, és még hozzánk csapódott Jancsó Tímea a 8 á-ból. Ő korábban Szilvi barátnője és padtársa is volt, de az igazgató tavaly megharagudott rá, és átrakta a párhuzamos osztályba.
A metró bejáratnál sűrűn ültetett jegyellenőrök zöldelltek, azaz kékelltek.
Kis trükkhöz folyamodtunk. Hatan előre mentünk, Pöri tőlünk három lépésre lemaradva mutatta az élő kerítésnek, hogy nála vannak a jegyek, és most kezeli őket. Amikor a BKV-s muksók rájöttek, összesen csak három jegyet vettünk, vagyis átvertük őket, már a lépcső aljában, a peronon voltunk. Hallottuk, az egyik káromkodik, a másik cigányozik, de nem loholtak utánunk.
Mivel két megállót mentünk, le sem ültünk: a nyíló ajtó mellett tollászkodtunk. A Gyöngyösi utcai megállónál balra ki, jobbra fel a lépcsőn, be a piramis-sarkú plázába. A földszinti elektrotechnikai üzlet előtt ráléptünk a mozgólépcsőre. Ennek tetején vörös blúzos csajok pangtak, nem sokkal idősebbek, mint mi. Szóróanyagot nyomtak a markunkba, okostelefonokat reklámoztak. „Tedd ragyogóbbá a napjaidat”. De mi lesz az éjszakákkal?, kérdezte Pöri. „Emeld ünneped fényét érintőképernyős mobillal”. Dik móré!, mondta Lenuta. „Tenyeredben az egész világ”. Én szívesebben fognék valami síkosabbat, vihogott Merci.
Bámultuk a kirakatokat, majd bezúdultunk a Schlecker nevű üzletbe, ahol legtöbbet a pacsuli-polcok előtt időztünk.
Anya női magazinjaiból tudtam, mit jelentenek az EDP, EDT, EDC betűjelek, ezért felhomályosítottam a társaim. Csak az utolsó betű számít, mondtam. A P az parfüm, és ő a tuti. A T az toalett, de itt nem vécét jelent, hanem a közepes állagú lötyit. A C az cologne, vagyis kölnivíz, és abban van a legkevesebb hasznos matéria. Ezután elkezdtük keresni a P betűs üvegeket, de csak egyet találtunk. A dobozon puszi-foltok virítottak, a neve Naomi Campbell volt, ára 2999 forint, mennyisége 15 milliliter. A hülyének is megéri, röhögtünk.
Hátunk mögött morcos biztonsági őr topogott. Már egy ideje követett minket. Kezében mobilját szorongatta, hogy szükség esetén – ha kirámolnánk a boltot -, segítséget hívjon. Megsértődünk, és ahányan voltunk, annyifelé szakadtunk. Kínjában ő is hétfelé szakadt: lába erre, törzse arra, keze kalimpált, egyik füle balra, másik jobbra, szája le, szeme föl – akadva.
A második emelet közepén, a haspók-téren szupi helyet választottunk. Asztalunkat félig-meddig virágparaván takarta, és műbőr fotelek ölelgették. Pöri jött velem a Mc Donald’-os pulthoz: vettünk hét hamburgert, hét kis sült krumplit, hét kis kólát. Ketten fizettünk. Zsike és Lenuta szaladt hozzánk, ők vették észre, hogy a cipekedésben elkel egy kis segítség.
Unszolni kezdtük Szilvit, pattintsa le az idióta Kevint. Helyette először a Balog Gabit ajánlottuk. A csaj megsértődött, hiszen a Gogó mégiscsak Gogó.
– Jó, ha te penge srácot akarsz, ott van Oláh Máriusz a 8 á-ból – javasolta Pöri.
– Nem akarok én senkit – védekezett a hiteslány.
Igaza volt Pörinek, Máriusz tünemény volt: sportos alak, göndör haj, kakaóbarna szem. Koksz, pia, cigi, rágó, szotyi – soha semmi. Úgy beszélt, mint egy doktor. Egyetlen tanév alatt több könyvet olvasott ki, mint az összes Lánc sulis pedagógus. Mindenből ötöse volt. Nem csoda, hogy mindenki tartott tőle. Szilvi is. Végül a hiteslány megígérte, lekoptatja Kevint, csak kivárja a megfelelő alkalmat.
*
Másnap is elmentünk plázázni. Srácokat is hívtunk: Zoránt, Gógót, Máriuszt. Abban reménykedtünk, Szilvi mégis rákattan valamelyikre.
Mekizés után kisétáltunk a pláza mögötti Duna partra. Az én ötletem volt. A folyóparti sétány felé tartva elhaladtunk egy hosszú, lepusztult csarnok-féle előtt. Évekkel korábban, amikor először láttam, az ablakokat már celebekről készített molinók fedték, de a váz és a tetőzet épnek látszott. Mostanra az épület teljesen kiürült, a fedél több helyen beszakadt, a molinókat szétszaggatták, a falak mellett burjánok nőttek az égig. Olyan szánalmas volt ez a csontváz, mint a pláza fotócellás ajtaja mellett a legkeményebb hidegben is a betonon kuporgó koldusasszony.
A márványlapokból kirakott úton még néhány lépést kellett tenni, és máris az úri negyedbe értünk. Balra kilencemeletes modern ház állt, jobbra egy hajóformájú vendéglő, mögötte a kikötő. Nyáron húsz-harminc jacht ringatózott ott, de most üresek voltak a stégekkel szabdalt beálló-helyek.
A Marina partnak nevezett lakótelepet több száz méter hosszú drótkerítés védte, de az északi kapun bárki besétálhatott a házak és a folyó között kialakított parkba. Ott minden volt, ami az ilyen helyen dukál: sétány, nyírott gyep, játszótér, bekerített kis focipálya. Aki leült egy nyugat felé néző padra, láthatta a szelíden hullámzó Dunát, az Óbudai-sziget cserjés szélét, a budai hegyek kusza vonulatát, jobbra az újpesti vasúti összekötő hidat, balra az Árpád hidat. Nyáron kajakosok, szárnyas hajók, turistamonstrumok, most inkább csak kompok csúsztak a vízen.
A napsütéses csak a hangulatunkat emelte, melegünk csepp sem volt. A felső sétányon két padot rohamoztunk meg. Úgy fértünk el, hogy az én ölömben Zsike ült, mellettem szorosan Lenuta, Gogo térdén pedig Zorán lovagolt. Hat-hét méterre tőlünk, a másik padon Pöri, Szilvi, Lenuta, Mercike halmozódott. Máriusz lement a parthoz, hogy közelebb legyen a folyóhoz.
Kevesen voltak a parkban. Egy hátizsákos anyuka a gyerekkocsit tolta, egy hosszúkabátos, loncos-szőke pasi jobbra-balra csavargatta a fejét, mintha keresne valakit, három múmiának öltözött néni a napi egészségügyi sétáját végezte, egy a kopasz, görkorizó csávó erőteljes karmozgással úszott a levegőben, két huszonéves diáklány egymásba karolva andalgott.
A szomszédos padnál sikoltozni kezdett a csajok. Mi csak azt láttunk, hogy a télikabátos pacák futásra veszi a figurát. Odarohantunk.
– Ez egy szatír volt! – kiáltotta Pöri. Látszott rajta, olyan nagyon nincs felháborodva, inkább élvezi a helyzetet.
– Az mi? – kérdezte Zsike.
– Nem tudod? – csodálkozott Szilvi. – Széttárja a kabátját, és megmutatja a fütyijét.
Zsike megkukult, a téma számára kényes volt, hiszen az apja műtétjére emlékeztette.
– Milyen volt a lógója? – ezt Zorán akarta tudni.
– Miniatűr – visította Merci. – Mint egy fogpiszkáló.
– Annál azért nagyobb – korrigált Pöri -, de én nem venném a számba.
– Undorító – kommentálta a helyzetet Máriusz, aki már szintén ott volt.
Zorán javasolta, kapjuk el a szatírt, adjuk át a zsaruknak, hogy többé ne rémisztgesse az ártatlan kis csajokat. Ezen is jót röhögtünk, de az ötlet tetszett. Amíg Zorán a jardra telefonált, Pöri kettéosztotta a csapatot. Egyiket délre, a parkos félsziget csúcsa felé, másikat délkeletre, az épületek közé küldte. Én az utóbbiba kerültem. Máriusz nem tartott velünk. Fáj a gyomra, mondta, inkább hazamegy. Tudtuk, ez kamu, csak kifogás, de természetesnek vettük, hogy ő ilyen léha ügyben nem akar részt venni.
Csakhogy amíg szöszmötöltünk, a mutogatós eltűnt.
Jó tíz perc múlva a Melba nevű parti vendéglő előtt sétáló fiatal pártól tudtuk meg, hogy ők láttak egy hosszúkabátos fura figurát a Duna pláza felé futni. Ott megcsípjük!, lelkesedett Zorán, és ismét hívta a rendőrséget. Arra utasították, hogy az üldözést azonnal fejezzük be, mert a dolog veszélyes. Ők jönnek, és intézkednek.
Mi azonban nem tudtunk leállni.
A pláza földszintjén, a Marks & Spencer ruhaüzlet előtt ismét osztódtunk. Szilvi és Timi lecsúszott a mozgólépcsőn a mínusz egyes szintre, hogy folyosókon végigfutva ellenőrizzék, a pasi vajon a metrót várja. Gogó a főbejáratnál maradt egyedül. Lenuta átszaladt a hátsó bejárathoz, Pöri és Zsike felliftezett a második emeletre.
Zorán meg én a földszinten kezdtünk a kémlelést, az emeleteken folytattuk. Benéztünk a Saturn nevű elektronikai áruházba, majd a Griff Gentlemen’s-be. A Budmil-t, a Mona Lis-t, a BioTech USA-t kihagytuk: a folyosóról is látszott, ki tartózkodik bent. Már a másodikon, a Mc Donald’s körüli szeparéknál tartottunk, amikor Pöri ránk csörgött. Megtalálták. A játékteremben, egy villogó képernyőjű lövöldözős masinánál ült az idióta. Elállták a kijáratot, és vártak minket. Zorán telefonált: a rendőrök már a plázában voltak.
A pasit kihozták, tagadott, de csak szét kellett gombolni a kabátját, hogy kiderült, kinek van igaza.
Arra viszont nem számítottunk, hogy a két legkisebb növésű csaj, azaz Merci és Szilvi kivételével minket is bevisznek a yardra. Vallomást kellett tenni. Késő délután szabadultunk. Sem otthon, sem a suliban nem kaptunk dicséretet.
Céklafej szokás szerint dühöngött.
– Ti mindig beleestek valami nagy szarba! – üvöltötte. – Miért nem tudtok viselkedni? – kérdezte.
Még jó, hogy nem sózott ránk valamilyen büntit. Mégis, mi voltunk a királyok: napokon át minden gyerek irigykedve mondta, milyen jó buliban vettünk részt. Esztó néni óvatosan megdicsért minket. Tőle el is vártam. Az eredeti célunkat viszont nem sikerült teljesíteni, Szilvi nem jött össze egyik sráccal sem.

(Folytatjuk)