Motiváció

Ma délután fél hat után néhány perccel rádöbbentem arra, hogy elmúlt a fiatalságom. Igaz, már több mint tíz éve kacérkodom az „öregség” szóval – de inkább csak a szóval, úgy tréfásan bedobom a társalgásba, s utána várom, hogy mindenki csak elnézôen legyintsen, hiszen én ugyebár olyan fiatal vagyok még. Így ment ez sokáig, ugyanazt az életet éltem, mint emlékezetem szerint mindig, nem észleltem semmi változást. Azaz nem hagytam bekövetkezni a változásokat, úgy küzdöttem velük, mint az árvízzel; addig tömködtem a réseket, amíg ma délután fél hat után néhány perccel az egész víztömeg egyszerre tört be, és romba döntötte, elsodorta, megsemmisítette a fiatalságomat.
A fiatalságom – hiába meresztgetem a szemem – nincs többé.
A pokoli árvíz hullámain egy deszkaszál úszik tova tehetetlenül. Én lennék?

Visszhangok egy gyermekkorból

Az anya bemegy és becsukja a fehér szárnyasajtót. Egy pillanatig bánt a teljes sötétség, aztán szemem hozzászokik. Az utcáról fénycsík vetődik a falra. Tudom, hogy szemben cukrászda van. Koraeste, gyerekek lefekvési ideje. Az utca zaja barátságosan letompítva hatol idáig. Nézegetem a fénycsíkot, hallgatom a zajt. Minden jó és értelmes.
Alszom.
Ebből a lakásból még a szobák elhelyezkedésére és a bútorzatra emlékszem. Az utcai szoba hálószoba. Benne széles dupla ágy, sötétkék bársonytakaróval lefedve. A fal mellett gyerekágy. Szekrény, mellette egy szék. Rajta ül az anya és sír, miután sokat, sokat beszél. Valamit mondhatott, amitől az apa felordít, az ágyra veti magát, lába a levegőben. A rácsos kiságyban állok, a szívem a torkomban. Világosan emlékszem, hogy pénzről van szó.
Kirakat. Benne mindenféle. Inkább papírholmi, fekete-fehér ábrák. Középen furcsa dolog: egy fekete papírkéz ritmikusan ide-oda lendül, kinyújtott mutatóujjával jobbra-balra mutat. Mit mutat? Fekete és soha nem áll meg.
Alig tudnak elvonszolni a kirakat elôl.
A konyhából kis kamaraféleség nyílik. Ott lakik a leány. Egyszer felkap az ölébe és csiklandozni kezd. Kacagásom ájulással határos rosszérzés kifejezése. Úgy érzem, soha sem lesz már vége. Végre elenged.
Vasárnap, mikor kimenős, bosszúból bezárom a kamrájába. Dörömböl és sápítozik.
Elégedetten elosonok.
Este. Az ég teljesen fekete. „Né, lyuk!”, mondom. „Hol te?”, kérdi az apa. „Ott fenn az égen.” „Nem lyuk az, hanem csillag.” „Csillag?”, kérdezem, és nyakamat hátratörve, bámészkodva hagyom magam továbbcipelni.
Más lakásba költözünk. Ezalatt a nagyanyámnál lakom. Este, lefekvéskor az ágynemûnek valami furcsa, nem kellemetlen dohszaga van. A párna óriási és hűvös. A falról nagyapám képe néz le cvikkeresen. Él-e még, vagy már meghalt? Ezen csak most töprengek el, akkor nem jutott eszembe. A fehérfüggönyös üvegajtót behúzzák, rajta barátságos fény szűrődik át. A nagy ingaóra ütemesen ketyeg, idônként üti a negyedeket.
Nagyon jól érzem magam. Itt semmi rossz nem érhet.
Másnap apám eljön értem. Mielôtt elindulnánk, kilépünk a kis erkélyre. Semmit sem értek a beszélgetésből, azt sem tudom, kik vannak ott. Bizonyára nagyanyám, nagynéném. Künn hideg van. Apámmal együtt felnézünk az égre. Soha nem láttam ennyi csillagot. Az ég hatalmas és fenyegető. Közelebb húzódom apámhoz.
Mirôl beszélgethettek akkor este? Hangjuk fojtottan csengett, hamarosan szertefoszlott a végtelen ég térségeiben.
A naptár 1939-et mutatott.
Mélységesen utáltam óvodába járni. Ági néni óvodájába magyar anyanyelvű zsidó gyerekek jártak. Úrigyerekek. Élénken emlékszem Editre, Mirire, Bébire, egy Ári nevû nyápic kisfiúra és Egonra, akinek rettenetesen elálló fülei voltak. Még egy fiúra emlékszem, anélkül, hogy neve eszembe jutna: kövér volt és bumfordi, az orrából mindig gyertyák csüngtek. Hosszú éveken át láttam az utcán, már rég felnőtt volt, de e gyertyák mindig eszembe jutottak.
Itt történt, hogy egy ünnepélyen felléptem; táncolnom kellett és kék antilopszandálom pántja kipattant. Mintha szakadék nyílt volna meg a lábaim előtt. Azóta is félek a nyilvános szerepléstől.
Német óvodába járok, de egyetlen arcra sem emlékszem, csak arra, hogy sokat énekeltetnek, még külön engem is; szeretem a hangomat. Az is jó, hogy az almát, mandarint kereken lehámozzák számunkra. A rend és tisztaság megnyugtat. De mindig félek a sok gyerektől.
Az új lakásban talán egy hónapja lakhattunk. Tél van. Az ablakhoz lapítom az orromat, nézek felfelé: olyan sűrűn hull a hó, hogy semmit sem lehet látni. Egy-egy hópelyhet követek a szememmel, ameddig bírom. Szédülök, de gyönyörû. Késôbb apámmal sétálni indulunk a havazásban; alig távolodunk el a háztól, apám megtorpan. Furcsa érzés, mintha nem a saját lábamon járnék. Apám a villanyhuzalokra mutat: ütemesen rángatóznak, pedig nincs is szél. „Földrengés”, mormogja, „Mi az?”, kérdezem.
Néhány nap múlva éjjel arra ébredek, hogy az ágy hullámzik alattam. Anyám rémülten magához kap, felkattintja a villanyt, de az rögtön kialszik. Minden ráng, inog, táncol. Messzirôl tompa puffanások, libagágogás, kutyaugatás. Anyám felrántja az ajtót és kirohan velem a szobából. Apám alig tud súlyos álmából feleszmélni: ráomlott virágcserepek földjét söpri le magáról.
Később mindenki a földszinti lakásban gyűl össze. Egy néni vajas-baracklekváros kenyeret ad. Hamarosan kihányom.
Ezerkilencszáznegyven decemberét írtuk.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. október 11.