Emlékromok

Ittjártadat majd egy jel őrzi
Lehet kereszt vagy kopjafa
Károghat rajta gyászos varjú
Díszítheti a zöld moha.

Csak addig élsz míg neved értik
Vagy olvassák betűidet,
Felsejlik néha fakult képed,
Majd a feledés foldja meg.

Kihullsz mint rostából a konkoly
Lassan felszív egy itatós,
Mint fölöslegben maradt tintát
S örökre megmaradsz adós.

Azzal, mit tenned kellett volna:
Egy ki nem mondott gondolat,
Viharnak feszült falad omlik
Hol nem védi a vakolat.

—————————————

Homokvihar a sivatagban
Átépít völgyet és hegyet,
De egy homokszem emlékében
Régi táj képét őrzi meg.

Egy régi fénykép alá

Elköltözött őseink arcán
Dereng a meghitt nyugalom,
Vajon ők mindent befejeztek
Álmuknak juthat dús alom?

Adomát mesélt a fényképész
S szemükre fénylett a derű?
A sors kegyelte létezésük
S a terhük nem volt keserű?

A mohóság nem lazította
Tartásuk eresztékeit?
Értékeiknek igazságát
Szemükbe véste néma hit?

Vagy belehullt a napjaikba
A szerény megelégedés?
S a jussukat se úgy remélték
Hogy mannaeső vagy kevés?

Pedig gazdagok nem lehettek
– oly szelídek vonásaik –,
A képüket nem torzította
Csalóka látszat, mely vakít.

Aggódtak-e vajon ők értünk?
– mintha néznének szemeik –,
Sejthették azt, hogy kátyú „védi”
A megnyugvás ösvényeit.

Most udvar hosszán tearózsák
Nem zötyög ott játékszekér,
Fejek fölött átnéz a módos
S lesüti szemét aki kér.

Csebrek abroncsa elrozsdázott
És hull a donga szerteszét,
Apadó vizek nyögve hajtják
Malmaink mohás kerekét.

Van-e okuk nagy nyugalomra
Ha szemük a szemünkbe néz,
Vagy tiszta arcukra barázdát
Utólag karcol most a kéz.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. október 18.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ