A hó északról jött, a szél átfújta a ház fölött. Nem pelyhekben esett, hanem szálakban, és olyan volt, mintha a szálakat a ház fölé húzta volna valami erő, hogy védjen minket, ha kiállunk az ajtó elé. Mert néha ki kellett menni a sötét szobákból meg a mégsötétebb konyhából. A bátyám köhögött, és nem tűrte, ha odabent dohányzunk.
Magamra vettem a kabátomat és két pokrócot, a füles sapkámat. Elôször csak az orromat dugtam ki, aztán a kezemet, végül kimerészkedtem. Akárhogy undorodtam már tőle, gyönyörű volt a hó. Békességet éreztem a süket csöndben. Leültem a karospadra.
Szelja kijött utánam az ámbitusra, és akkorát szellentett, hogy összerázkódtam. Vagyis nem szellentés volt, hanem dörgedelem. A kutya azonnal belenyomta az orrát a fenekébe, és jó sokáig ott is tartotta.
„Azért ez túlzás” – mondtam.
„Ez az állatom reggeli csemegéje.”
„Ez a csemege a másik túlzás. Nincs is ennél undorítóbb szó.”
„Nyafogsz.”
Elfészkeltem magam a padon, néztem Szelja testét, ahogy a hó és közém feszül. Arra gondoltam, hogy hidegebb lehet a hónál. Egyszer volt egy hidegszájú nőm. „Olyan lehet ez is. De mindene.” Egészen kicsikére kuporodtam, hogy a legkisebb felületet adjam magamból. Aztán elôvettem egy cigarettát, de ahhoz már nem volt erőm, hogy az öngyújtót is megkeressem a ruha és pokrócrétegek között, mert rámtört a hidegrázás. Annyira fájt, annyira rázta a gerincemet, annyira kilátástalanul kiszolgáltatott voltam, hogy azt éreztem: azonnal meghalok.
Szelja meg csak nézte, ahogy ülve, kuporodva táncolok a padon. Nem mozdult, nem szólt, de még csak egy gesztusa se volt. Hogy óvna, vagy valami.
Megpróbáltam minél mélyebbre húzódni magamban, megpróbáltam minden izmomat keményen tartani, de nem enyhült a rázkódás.
„Ez epilepszia?” – kérdezte. Aztán szépen óvatosan a párkányra tette a cigarettáját, benyitott a házba és elrikkantotta magát, hogy rohamom van, és jöjjön ki a bátyám.
Kijött, úgy kapott föl, mintha valami kicsike ember lennék, bevitt az ágyba és minden föllelhető takarót rámpakolt. Kicsit dögönyözött is. És kérdezte, hogy jobb-e már. Aztán jobb volt. Látta.
Szelja, amikor elszívta a cigarettáját, utánunk jött, és a bátyámtól is megkérdezte, hogy ez-e az epilepszia.
„A kurva anyád.”
„De…”
„Takarodj ki innen!”
Akkor már ahhoz is volt erôm, hogy egy kicsit nevessek.
„Borzalmas némber.” – mondta a bátyám, amikor kiment.
„Borzalmas.”
„És milyen kellemetlen hangja van.”
Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy nincs is kellemetlen hangja, csak akkor, ha kérdez. Láttam magam előtt a testét a hó és köztem, és nagyon kellett vigyáznom, nehogy megint rámtörjön a hideg.
Arra ébredtem, hogy a bátyám még mindig az ágy mellett ül, de aztán rájöttem, hogy már megint, mert gőzölgő tea volt a kezében. Valami mákonnyal selymesített fahéjas-mandulás. Egy kilót kaptunk belőle az apánktól, amikor két napra hazajött Amerikából az anyánk temetésére.
„Ne dugd ki a kezed.”
Kivette a zsebébôl a lámaszőr-kesztyűmet, amit még anyám kötött. Egy szétszakadt pulóverből fejtette ki a foszlós, puha szálakat, aztán nagyon óvatosan kötötte a kétujjas kesztyűket. Mert ötujjasat nem tudott. Igyekezett, de nem volt tehetsége az ilyesmihez.
A bátyám gyorsan fölemelte a takarókat, hogy egy másodpercre se érintkezzen a bôröm a levegővel, és bedugta a kesztyűket. Én meg a kezeimre húztam őket. Aztán óvatosan kinyúltam, megfogtam a bögre fülét, és sikerült úgy innom, hogy nem jött rám újabb hidegrázó roham.
„Orvoshoz kellene menni” – mondtam.
„Fürdő kellene. Olyan meleg, hogy kiolvadjon belôled a maradék zsír is. Mind. Hogy száraz legyél belülről is.”
De hát szárazak voltunk, mint a fagyott tapló. Akkor már egy hónapja koszolódtunk. Nem is vettünk elég fát, ami meg volt, azt annyira betemette a hó, hogy éppen csak az egy napra valót tudtuk alóla kikaparni. A vízvezetékek befagytak. Szerencsénkre a pincében volt egy kerekes mélykút, de az is éppen csak annyit adott, amennyi inni meg az ürülékünket öblíteni elég. Áram két hete nem volt a faluban, mert a vezetékeket leszaggatta egy hajnali jégpárásodás. A villanyosok meg se próbálták rendbetenni, mert az út csak egy sávon volt járható, arról is az árokba csúsztak, amikor segíteni próbáltak.
A bátyám valami öreg patikustól szerzett egy kicsi szeszlámpát, azon főztük a teát spiritusszal. És melegítettük a konzerveket.
A boltban csak konzervek voltak, meg hetente kétszer kenyér. Így éltünk. Nyilvánvaló volt, hogy még pár hét, és el kell indulni a város felé. Meg az is, hogy ha jön a tavasz, találunk majd halottakat a házakban. Nem lehet, hogy ezt minden öreg túlélheti.
„Hát ez volna a halál.” – mondta egyszer Szelja, amikor az ablakból néztük a mindent maga alá rejtő havat, amire ráhullott egy döglött rigó.
Egyszer meg a bátyám, amikor pár percre kisütött a nap, azt találta ki, hogy „időjárás van!” Ezen jót nevettünk.
Nem egyik napról a másikra ébredtünk arra, hogy ebbe akár bele is pusztulhatunk, hanem úgy volt, hogy egy darabig jókat nevettünk azon, hogy a kertben a mellünkig ér a jeges vízdara, aztán a nyakunkig, és egyszercsak nem nevetgéltünk, hanem káromkodtunk, dühöngtünk. Aztán meg már csak csöndesen vártunk.
–Akárhogy is, egyszer valahogy vége lesz” – ezt tudtam mondani vigasztalásul.
Szelja adta föl legelőször. Arra ébredtünk, hogy behozza a teát, de bakancsban, sapkában, a hátán zsák.
–Elindulok” – mondta.
A bátyám hallgatott.
„Hova?” – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
„Haza. Anyámhoz.”
„De miért?”
„Mert a bátyád már utál, te meg csak meg akarsz kúrni.”
„Így van” – mondta a bátyám.
„Hát akkor: szasztok!”
Elment.
Aztán visszajött. Három óra múlva, mert az utat elfútta a hó.
Feküdtünk az ágyon és kesztyûben ittam a teát. A bátyámon láttam, hogy erősen gondolkozik.
„Emlékszel a fürdőskurvákra?” – kérdeztem sokára.
„Ja: Matildka és Bözsike.”
„Ja.”
Egy darabig hallgattunk. Nyilván ő is összeszedett a fejében mindent, amire a fürdősökről emlékezett.
Gyerekkorunkban, abban a faluban, amelyikben születtünk, új fürdőház volt. Amikor még nem éltünk, egy másik szolgálta a népség testkultúráját. Az abból állt, hogy szombaton a férfiak jártak fürödni, az asszonyok meg vasárnap. Délután. A gyerekekkel persze. Bár azokat inkább otthon mosogatták, teknőben vagy lavórban. Az a régi fürdőház nem is a faluban volt, hanem a falu fölötti erdőben. Talán azért építették oda, hogy legyen mindig akác a tűz alá.
Ott két asszony segédkezett. A régi erdészlakban éltek. Hozták a fát, hozták a törölközőt, állítólag megmosták a hátát is annak, aki kérte. Az volt persze a hírük, hogy amikor még fiatalabbak voltak, hát bizony mást is megtettek a fürdővendégekért. A nagyanyám egyszer azt találta mondani, hogy hiába kuksolnak meg ájtatoskodnak mostanában a templomban, bizony büdös egy kurvák azok. Ez persze fölkeltette az érdeklődésünket, elmentünk megnézni őket. Két kicsit foszlottas, kövérkés asszonyt láttunk a régi erdészház kertjében kapirgálni. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. Nem találtuk nagyon öregnek ôket, de persze fiatalnak se. Hanem hát: semmilyennek. Amilyenek voltak.
Amikor már olyan kamaszfélék lettünk, nem is a bátyámnak, nem is nekem, hanem egy Kohász Józsi nevű kölyöknek jutott eszébe, hogy ha ezek kurvák voltak, akkor az nem múlik el. Mi lenne, ha odamennénk hozzájuk azzal, hogy egyszer fűtsék föl nekünk a fürdőházat, legyen törölköző, esetleg gyógygőz, meg talán még masszírozásra is rávehetnénk őket. Aztán majd meglátjuk.
És oda is ment hozzájuk.
„Egy százas. Fejenként” – mondta a termetesebb asszony. „Szombat délutánra.”
Már nem emlékszem, miért, de a Józsi nem jött, hanem csak mi ketten, a bátyámmal.
Jó, illatos gőz volt a házban. Az egyik asszony fûtött, a másik a padlót csutakolta. Mi csak álltunk ott, néztük ôket. Fehérbe öltöztek, mint az ápolónők.
„Na, csak vetkezzetek!” – mondta az egyik.
Nekiláttunk. A fürdőgatyát már otthon magunkra vettük.
Ahogy ott álltunk, az, amelyik fűtött, ránkszólt: na az itt nem kell. A fürdőgatyára nézett.
Gyorsan levettük és belecsusszantunk a nagy tölgykádba.
Hogy minél láthatatlanabb legyek, azt játszottam, hogy a víz alá merülök, és meddig bírom. Jó forró volt. A bátyám meg csak feküdt.
Az egyik asszony hozott egy edényt. Olyan volt, mint amibe a tehenek tejét fejik, csak fából. A bátyám mögé állt, és hátulról locsolgatta rá a vizet. Aztán elővett valami kenyőcsöt és szétnyomkodta a fején, és azzal mosta a haját. Én hol alámerültem, hol fölbukkantam. Egyszercsak azt láttam, hogy az asszony egy nagy fehér törölközőt hoz, szétnyitja, a bátyám föláll, az asszony betekeri a törölközővel, a bátyám kilép a medencéből, és elmennek egy függöny mögé. Ott valami fülkeféle volt.
A másik asszony nem nagyon törődött velem. A padlót törölte vizesrongyos fával. Aztán hirtelen letette, fölvette a faedényt, mögém jött, elkezdett locsolni, és megmosta a hajamat. Aztán ugyanúgy, mint az előbb a másik, elment törölközőért, szétnyitotta, aztán mögém állt, jelezve, hogy álljak föl, mert rám tekerné. Én meg csak néztem rá.
„Nem akarsz masszírt?”
„Nem.”
„Miért?”
„Csiklandós vagyok.”
Az asszony elnevette magát. Leeresztette a törölközőt. Egy pillanatig tanácstalanul állt.
„Pedig a malackádat is megvakirgálnám.”
Egy pillanatig meg se értettem, amit mondott, aztán megszédültem. De nem ájulósan, hanem ellebegősen. És még a malackám és elkezdett ott lenni. Nem mertem megmozdulni.
Az asszony összehajtogatta a törölközőt, nevetve elindult a fülke felé. Aztán megfordult, és azt mondta:
„Pedig már az apátok is ide járt.”
Amint eltűnt, kipattantam a vízbôl, a vizes testemre húztam a ruháimat. A cipőbe már a ház elôtt dugtam a lábamat. Az erdő szélén a cigányok farakásai mellett vártam meg a bátyámat.
„Gyáva vagy” – mondta.
Ebben maradtunk. Aztán soha nem beszéltünk errôl. Bár gyanakodtam, hogy néha eljárt még a fürdőházba.
A tea lassan kihűlt. A bátyám kissé elmélázva nézett a bögréjébe.
„Kérdezhetek valamit?” – kérdeztem.
„Nem.”
„Az a fürdőskurva megvakirgálta a malackádat?”
Erre a bátyám úgy elkezdett nevetni, hogy megijedtem. Szelja is benézett azonnal, de nem kérdezett semmit.
„Ha nem lennél olyan gyáva, megtudtad volna” – mondta a bátyám nekem.
„Mit?” – kérdezte Szelja.
„Hogy a fürdőskurva megvakirgálta-e a malacomat.”
„És? Meg?”
„Hozzál teát!”
„És az miért jó nekem, ha hozok teát?”
„Akkor közénk fekhetsz.”
Szelja egy pillanatig mereven maga elé nézett, szinte látszott, hogy számol magában.
„Jó, de csak akkor, ha beengedhetem a kutyát.”
„A konyhába.”
Szelja kiment, hallottuk, ahogy beengedi a kutyát, aztán a sarokba parancsolja. Aztán csörömpölt a teáskannával, aztán bejött, aztán közénk feküdt, a hideg fenekét azonnal a combomhoz nyomta, én meg arra gondoltam, hogy megint gyáva leszek, és hatvanéves korunkban, egy havas napon a bátyám megint kiröhög majd, amikor azt kérdezem, hogy csakugyan jéghideg volt-e Szelja bensőséges vége, vagy csak én képzeltem.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. október 11.