(Az alábbi irás elolvasható ugyan a szerző blogján is, de mert Karinthy óta nem igen született ennyire élménymeleg és plasztikus leirása az átélt agyműtétnek, fokozottan ajánljuk az olvasó figyelmébe e halálközeli beszámolót.)

Július 12-15.

A műtétről semmit nem tudok, mert átaludtam. Anita, aki családilag nagyon jó barátom, szabadnapján bejött, beöltözött, hogy segítsen , vagyis rajtam dolgozzon a műtét alatt, belenézett a koponyámba (és nem én ültem ott benne egy karosszékben, ahogy egy bizonyos Ancsin Gergő képzelte, hanem egy daganat).

Nagyon jó, hogy Anita ott volt, mert az utolsó pillanatban elkezdtem attól félni, hogy a műtőben pánikolok. Befele. Félni a félelemtől. De aztán ez elmaradt, csak egy kicsit fáztam. Mondjuk nem csoda, ha az ember egy csöppet magányos bír lenni agyműtét előtt a műtő előterében. De nem volt idő ilyesmire, pillanatok alatt elaltattak.

Az első, amire emlékszem, az az volt, hogy valaki megkérdezte: ismerem-e ezt az embert. Pesze, ismertem, hiszen Wanda volt. Ő pedig megkérdezte , hány ujját mutatja. (Hármat – csak arra az esetre, ha máskor, mással is próbálkozna.)

Ennyi egy agyműtèt, négycentis, takaros daganattal.

Utána az intenzív osztályon ébredtem. Kérgezgették megint, hogy tudom-e hol vagyok és miért. Hamar kitisztultam, bár egy darabig azt hittem, hogy azért, mert a bal karomat vágták le valami orvoskalózok. (Később Anita fölvilágosított, hogy műtét közben a fejem a bal karomon feküdt, nyilván nyomta, és álmomban fájt.)

Ahogy eszmélni kezdtem, elkezdtem ellenőrizni, hogy mim van meg nekem. A lábak jól mozogtak, a kezek is, láttam egy órát vagy tíz méterre, jól olvastam a számokat, egy orvost megkértem, hogy legyen kedves hozzon valami betűt. Talált egy orvosságos dobozt, jól tudtam olvasni a feliratokat. Ez volt a legfontosabb. A nővért megkérdeztem, hogy fittyed-e valamerre az arcom, kukucsál-e félrefele a szemem. Valamelyik. Mondta, hogy akkor szólna.

Vagyis: hibátlanság!

Van egy olyan állapot, hogy tudod, hogy ez lesz, de magadnak se hiszed el.

És akkor itt szögezzünk le valamit: lehetek én akármekkora hős, sőt csodagazdatest, szerethet engem mindenki, ha nincs egy bátor és hozzáèrtő orvos, aki ezt hibátlanul megcsinálja. Megy a duma, megy a duma az orvosok ellen, mert így az alternatív meg úgy a természet, de nélkülük nem megy.
Addig alternatívkodhatunk, amíg van olyan orvos, aki vállal olyat, amivel más nem tud vagy nem mer semmit kezdeni. Na, az enyém ilyen volt.
Ami a bátorságomat illenti, annyira megkönnyebbültem, hogy bármin elröhögtem magam, úgy negyed órán át. Ezek szerint mégisscak volt dugdosott feszültség bennem. Lesz még elég bàtorságpróba.

Nagyon érdekes dolog egy intenzív odztályon feküdni. Az intenzív érdeklődés miatt. Gyakorlatilag állandó az ellenőrzés. Egy percre nem hagytak magamra. Automaták is vizsgáltak. És közben egy szinte rituális mosdatásra is van idő és figyelem. Sőt: a nővér még a számat is kitisztította vizit előtt. A testem egészséges mivoltáról csak egyetlen adat: az egész koponyalékelés, vagdosás és a lélek kényelmére való rendrakás 37,1-re vitte föl a lázamat. Azt is csak fél órára.

Mindent összevetve ez a műtét csodás kaland volt, köszönöm mindenkinek.

Tartozom azonban jelezni mindazoknak, akik szeretnek, aggódnak, imádkoznak értem, és örvendeznek azon, hogy jól vagyok és mindjárt meggyógyulok, hogy ez egy olyan, életmentő műtét volt, ami esélyt adott arra, hogy megkezdődhessen a tűdőrákom és az agyamban maradt szétszórt apró daganatok kezelése.

Ez, ha minden adat rendelkezésre áll, hamarosan megkezdődik.

Nyilvánvaló, hogy – ha rajtam és a családomon múlik – legyőzöm ezeket a daganatokat, de az még nagyon messze van. Addig is hálás vagyok, ha együtt örvendezünk a részgyőzelmek után.

(Forrás: Andrassew Iván távoli naplója)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ