A legalsó szomszédok – két nő: Radó Mici és Ilus – csomagolnak. Végleges költözés. A bécsi döntés éve.
Élvezettel bolyongok a felfordulásban. Egy bronzszobrocskát a kezembe kaparintok. Harmonikázó pierrot. Nekem adják (ma is megvan, átvészelt minden költözködést, egyik fiókból a másikba rakom, képtelen vagyok elajándékozni vagy eldobni). Aztán a rádió elé állok: a dobozból zene árad, erős, kemény ritmusok. Szájtátva bámulok, el nem mozdulnék onnan. A fejemben valami groteszk, ugrándozó, álarcos és tarka népség vonul fel a zene ütemeire.
„Dzsessz”, mondja az egyik, Mici nevezetű néni. Nem felejtem el a szót.
Utálok tornaórára járni.
Az anya az ágyon ül és sír. Körülötte nôk ülnek. „Hát van isten az égben?”, sikoltja patetikusan az anya, szokása szerint valami irodalmi vagy népdalklisét használva. Tudom, hogy apámra érti az egészet. A nôk mondogatnak valamit.
Állok és bámészkodom.
Az anya megver valamiért. Sírok, bár tudom, hogy hibás vagyok. Ezt a tudatot az anya valamilyen körmönfont logikával és drámai szónokiassággal mindig belémsulykolja. Miután megütött, hisztérikusan magához ránt és csókolgat.
Valami hamisat érzek, fogalmam sincs, miért. Elhúzódnék, de nem merek.
Mikor iskolába kerülök, már folyékonyan olvasok. Azelőtt az apa sokszor felolvasta a Családi kört, meg a Toldit, a Micimackót. A fehér könyvlapok, – oldalt félig vagy egészen elfoglaló feketés, tömött rész valami furcsa öröm-érzést, izgalmat kelt bennem. Addig nyaggatom, míg megtanít olvasni.
Az első iskolanapokra alig emlékszem, csak a Kinga nevű apáca-tanítónô szelíd, kerek arcára, a hittan-tanító pap joviális kövérségére, meg hogy mindenkit mákvirágomnak szólít, a zongorát tanító apáca áttetsző szigorúságára. A jó jegyek mellé kapott szentképek aranya-rózsaszíne elbűvöl.
Anyám ordít: „Miért írsz olyan csúful?”. Áll a hátam mögött és ellenôrzi a munkámat. Félek, hogy megüt, ezért még csúnyábbra sikerül az írás. Ha gyakorolok, belekiabál: „Nem így, nem így, nem hallod, hogy falcs!?”. Ijedtemben még többet ütök félre, és utálom, utálom az egészet.
Jön a Mikulás.
Künn az osztályablak mögött hatalmas fehér pelyhekben hull a hó. Bejön a Mikulás, a szakálla derékig ér. Ajándékokat osztogat. Énekelünk. Nem az ajándékok, hanem a nagy fehér pelyhek gyönyörűek.
Karácsonyestén leküldenek Imréhez. Az ő szobájában várakozunk, óriási rendet rakunk, ünnepélyesen felszedegetjük az utolsó pihét is a linóleumról. Aztán leülünk.
Az ablak mögött a havas ágak közt kétségtelenül angyal repül.
Várunk.

Zárójel

A kételkedés korán befészkeli magát félzsidó, de a katolikus vallás azidôben kötelezô kánonjai közt fejlôdô tudatunkba; nyolc-kilencévesen vita tárgya köztem és Imre közt, hogy mikor született az Isten? „Isten öröktől fogva van”, oktatom, de ő makacskodik: „Jó, jó, de mikor született?”.
Általában félek a felnőttektől. Az Imre mamájától, Lali bácsitól, Trude nénitől. Megalázkodóan viselkedem velük, és közben utálom magam ezért. Piri nénitől, akihez az apa néha elvisz, s akinél az ágyneműnek éppen olyan hűs szaga van, mint apai nagyanyámnál, szintén félek, pedig igyekszik nagyon jó lenni hozzám. Egyszer moziba is elvisz, a film címét nem felejtem el – Valamit visz a víz –, azt hiszi, semmit sem értek belôle. Amint hazaérünk, kihányom az ebédet. Lefektetnek, apám mellém ül az ágyra és dúdol valamit. Csend van, csak az óra ketyeg, lassan felmelegszem a takaró alatt és hihetetlenül boldognak érzem magam.
Vasárnap reggel. Hét órára a templomban kell lenni. Szól az orgona, énekelünk. Latin szöveg, nem értem, de tisztán énekelem. Odaülök az apáca mellé, hogy láthassam a szöveget. A dallam egyszerű, teljesen egyenlô hangértékekbôl áll. Fenséges. Borzongás fut végig a hátamon.
A mise vége felé közeledik. Felkelt a nap, felizzanak a színes üvegablakok. Verset zümmögök errôl az izzásról, a mise után elszavalom az apácának. Mise alatt nem szabad másra gondolni, mondja korholóan.
Kinézek az ablakon. Messze hegyvonulat zárja a láthatárt. Ott van a világ vége – gondolom.
Közeledik az elsőáldozás. A gyónás rettentô izgalommal tölt el, a gyomorszájam összeszûkül, hideg veríték ver ki. (Évtizedek múltán a gyűléseken, ha nyilvánosan önbírálatot kellett gyakorolni, hasonló fiziológiai tünetek mutatkoztak rajtam.) Mik a bûneim? Mi a bûn? A tízparancsolat által tiltott dolgok, például az ölés. Odasomfordálok a tisztelendô nôvérhez. – Bolhát ölni bűn? – kérdezem. Megbotránkozva és megrökönyödve bámul rám, nem felel.
Az anya minden zongoratanárnőmmel összevesz. Egyiket sem szerettem, a skálázást gyûlölöm. Félek a zongoraórától.
Állok az ablaknál. A sárga házban, a nagy diófa alatt lakik a cicakirálynô. Ezüst és arany belül minden, a királynô selyemtrónon ül és dorombol.
Megbabonázva bámulom az ablakot, amely mindig világos, a királynô bundája fehér és selymes. Apró fekete macskák képezik az udvartartását. Stb., stb. Részletesen ecsetelem mindenkinek a palota berendezését.
Valamelyik délelőtt a ház irányából, talán éppen az esti kivilágított ablak mögül egy nôi hang hisztérikusan visítja: „Kommt, schnell, schnell! Der Führer spricht! Der Füüührer spricht!!”.
– Ha majd tíz éves leszek (vagyis felnôtt), ugye, mehetek este sétálni a városba?
Este akarok sétálni. Este minden érdekes és titokzatos.
– Menj, kérj pénzt apádtól! – ripakodik rám az anya. Hűségesen szajkózom: Papa, adj pénzt! – Már nem emlékszem, ad vagy nem ad. Csak arra, hogy félek pénzt kérni és félek hazamenni. Otthon veszekedés fogad. – Elrontanak ott! Mi van veled mindig, amikor onnan jössz? Mi? A nénit kombinéban láttad? Felháborító! Aljas, romlott perszóna!
Semmit sem értek az egészből. Mikor megint látogatóban vagyok, a légkör feszült. Elharapott szavak, jelentőségteljes pillantások.
Csak húsz év után tudom meg, hogy névtelen levelet kaptak a kombiné-dologról. Én csak annyit tudok, hogy idegennek érzem magam, félszeg, zavart a viselkedésem. Mit mondjak, mit ne mondjak, hová tegyem a kezem? Rettenetes.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. október 18.