Egy me­zei szakközépis­ko­la esti ta­go­za­to­sa­it vizsgázta­tom, hu­szon-har­min­cas, aggódó családa­nyukákat és apukákat, mun­ka­helyükről a megméret­tetésre szuty­ko­san, iz­zad­tan be­szottyanó em­be­re­ket. Hja, mert a zem­ber­fia csak rájön, ha későre is, hogy szükség van arra a fránya papírra. Hát ezért jönnek, önfe­led­ten: mint hal ho­mok­ra. Mi, vizsgáztató tanárok értjük a dürgést, látjuk a remény­kedő te­kin­te­tek dip­lo­ma-délibábját, a fi­zetése­melés so­sem­volt bol­dogságát. Elnézők is va­gyunk vélük, ke­kec­ked­ni röstellnénk is. Elnézem, ahogy sor­ra elém járul­nak: látszik raj­tuk, sze­retnének túl len­ni a dol­gon minél ha­ma­rabb, s per­sze, minél könnyeb­ben.

Nagy­da­rab, bi­ka­nyakú fi­a­tal­em­ber áll meg előttem, iz­zadt tenyérrel húz egy tételt, ránéz, hümmög, nem tud­ja, mire vélni a dol­got. Én se. Húzha­tok mási­kat?, kérdi, bólin­tok, csak tessék. Nagy óva­to­san ki­halász a rakás aljáról egy mási­kat, elsápad­va böngészi, még többet hümmög, vállát vo­no­gat­ja, za­var­tan köhécsel, majd kissé szégyenlősen egy har­ma­di­kat kér. Be­le­egyezően bólin­tok, ám le­gyen. És na­gyon kíváncsi va­gyok. És na­gyon em­pa­ti­kus: az én szám is kiszárad, ke­zem ne­kem is resz­ket­ni kezd. A har­ma­di­kat látva va­kar­ni kez­di a fejét, a száját pe­dig összehúzza. Bevégez­te­tett, gon­do­lom én, már-már bepáni­kol­va. Mert mi lesz, ha…
Tanár úr, ez mind ilyen?, kérdi ő rövid hall­gatás után jóin­du­latú kíváncsisággal, a szem­te­lenség leg­halványabb jele nélkül. Igen, kérem, ez a fránya iro­da­lom már csak ilyen, mon­dom én is váll­vo­no­gat­va. Látom, egészen el van anyátla­nod­va, nem tu­dom, mit kezd­jek vele, hát odabököm neki, mond­jon bármit, bármit, ami­nek köze van a ma­gyar iro­da­lom­hoz. Sza­val­jon el egy ver­set. Rám néz nagy, ijedt sze­mek­kel, va­la­hogy úgy, mint­ha azt kérdezné: ver­set?; pont én?; pont most? Aztán össze­sze­di magát, látszik raj­ta, hogy erősen kon­centrál, hom­lo­ka ráncok­ban, erei a halántékán ki­da­gad­nak. Aztán rákez­di, Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend la­kik ide­bent… Mély, férfi­as, zengő han­gon, a „tyúkanyót” jól meg­nyom­va. Közben kérges ke­ze­it ide­ge­sen törde­li. … a szobában? … Lám csak, jó az Is­ten, jót ád… A ne­gye­dik sornál el­akad, hang­ja el­hal­kul, kérdőn pil­lant rám, segítséget vár, mint­ha én len­nek az a jó is­ten, ki jót ád; és én segítek is, a kultúra, az iro­da­lom, a ci­vi­lizáció, az ész, a min­dent betöltő érte­lem nevében. Egy szebb, em­be­ribb, értékközpontúbb jövő reményében. Az­zal a nem tit­kolt céllal, hogy min­den­kit a Par­nasszus­ra jut­ta­tok. És bol­dog va­gyok, hogy le­hetőségem van meg­ten­ni ezt.
Aztán be­mon­dom az elégségest, megkönnyebbülve sóhajt fel, letörli az iz­zadságot hom­lokáról. Ke­zet nyújt, köszön min­dent, ki­fe­le me­net már mo­so­lyog­ni is van ere­je. Én bólo­ga­tok, hogy per­sze, min­den oké, hisz végül is megérde­mel­te az osztály­za­tot, bíztatóan bólin­tok, hogy csak így tovább. Mielőtt a ter­met el­hagyná, azért nem állom meg, hogy annyit ne mond­jak, Jól meg­becsülje kend magát!, rám néz, látom, nem érti, nem tud­ja, de nem baj, nem is ez a lényeg, nem ez, nem ez.

(Forrás: eirodalom.ro)