Zsidó Ferenc: Kultúrélmény
Egy mezei szakközépiskola esti tagozatosait vizsgáztatom, huszon-harmincas, aggódó családanyukákat és apukákat, munkahelyükről a megmérettetésre szutykosan, izzadtan beszottyanó embereket. Hja, mert a zemberfia csak rájön, ha későre is, hogy szükség van arra a fránya papírra. Hát ezért jönnek, önfeledten: mint hal homokra. Mi, vizsgáztató tanárok értjük a dürgést, látjuk a reménykedő tekintetek diploma-délibábját, a fizetésemelés sosemvolt boldogságát. Elnézők is vagyunk vélük, kekeckedni röstellnénk is. Elnézem, ahogy sorra elém járulnak: látszik rajtuk, szeretnének túl lenni a dolgon minél hamarabb, s persze, minél könnyebben.
Nagydarab, bikanyakú fiatalember áll meg előttem, izzadt tenyérrel húz egy tételt, ránéz, hümmög, nem tudja, mire vélni a dolgot. Én se. Húzhatok másikat?, kérdi, bólintok, csak tessék. Nagy óvatosan kihalász a rakás aljáról egy másikat, elsápadva böngészi, még többet hümmög, vállát vonogatja, zavartan köhécsel, majd kissé szégyenlősen egy harmadikat kér. Beleegyezően bólintok, ám legyen. És nagyon kíváncsi vagyok. És nagyon empatikus: az én szám is kiszárad, kezem nekem is reszketni kezd. A harmadikat látva vakarni kezdi a fejét, a száját pedig összehúzza. Bevégeztetett, gondolom én, már-már bepánikolva. Mert mi lesz, ha…
Tanár úr, ez mind ilyen?, kérdi ő rövid hallgatás után jóindulatú kíváncsisággal, a szemtelenség leghalványabb jele nélkül. Igen, kérem, ez a fránya irodalom már csak ilyen, mondom én is vállvonogatva. Látom, egészen el van anyátlanodva, nem tudom, mit kezdjek vele, hát odabököm neki, mondjon bármit, bármit, aminek köze van a magyar irodalomhoz. Szavaljon el egy verset. Rám néz nagy, ijedt szemekkel, valahogy úgy, mintha azt kérdezné: verset?; pont én?; pont most? Aztán összeszedi magát, látszik rajta, hogy erősen koncentrál, homloka ráncokban, erei a halántékán kidagadnak. Aztán rákezdi, Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend lakik idebent… Mély, férfias, zengő hangon, a „tyúkanyót” jól megnyomva. Közben kérges kezeit idegesen tördeli. … a szobában? … Lám csak, jó az Isten, jót ád… A negyedik sornál elakad, hangja elhalkul, kérdőn pillant rám, segítséget vár, mintha én lennek az a jó isten, ki jót ád; és én segítek is, a kultúra, az irodalom, a civilizáció, az ész, a mindent betöltő értelem nevében. Egy szebb, emberibb, értékközpontúbb jövő reményében. Azzal a nem titkolt céllal, hogy mindenkit a Parnasszusra juttatok. És boldog vagyok, hogy lehetőségem van megtenni ezt.
Aztán bemondom az elégségest, megkönnyebbülve sóhajt fel, letörli az izzadságot homlokáról. Kezet nyújt, köszön mindent, kifele menet már mosolyogni is van ereje. Én bólogatok, hogy persze, minden oké, hisz végül is megérdemelte az osztályzatot, bíztatóan bólintok, hogy csak így tovább. Mielőtt a termet elhagyná, azért nem állom meg, hogy annyit ne mondjak, Jól megbecsülje kend magát!, rám néz, látom, nem érti, nem tudja, de nem baj, nem is ez a lényeg, nem ez, nem ez.
(Forrás: eirodalom.ro)
Pusztai Péter rajza