Friedeck 1983-84

Motorozunk

Bár őrző angyalaink Erdélyben maradtak, messze voltak tőlünk, mégis megóvtak a Házban majdnem mindennapossá vált összetűzésektől. Andris járta az iskolát, a délutánjain még mindig szedték szét az osztálytársai, hogy melyiküknél csinálja a házi feladatot meg gyakorolja a nyelvet, focizott, a téli vakációban az iskola sítáborba vitte, ami szabad perce még maradt, azt lekötötte a szomszéd öreg farmer. Már az ismeretségük elején megtanította traktort vezetni, csak úgy, üresben az udvaron, majd kimentek a mezőre, ráakasztotta a munkaszerszámot, és Andris szántott, boronált, vetett, és utána mindig boldogan jött haza késő délután. Fizetségként ingyen lovagolhatott, Karácsonyra meg becsentek egy kis borítékban annyi pénzt a zsebébe, hogy megvehettük a nagyon óhajtott ötvenköbcentis kismotorbiciklit. Attól kezdve azzal járt az iskolába. A visszaúton maga után húzott hosszú kígyósorban 56 biciklis osztálytársat is, míg a jóságos Herr Zwalen fel nem hívta a figyelmét, hogy vigyázzon ,mert ezt nem szabad, így aztán változtatott, ugyanaz ment, de már a mezei úton. A rendőrségtől valami jogosítványhoz hasonló, de vizsgák nélküli engedélyt is illett volna kiváltani, ám a faluban nem volt rendőrőrs. Bementünk hát Stein am Rheinba, ott hetenként kétszer és mindig iskolaidőben délelőtt 9-től 11-ig lehetett volna az engedélyt megszerezni, állandó szolgálat ott sem volt. Még próbálkoztunk telefonon is, de úgy sem sikerült összehozni, csak egy év múlva, mikor már a második kismotort is megvettük, és együtt jártunk be Schaffhausenbe. Egyik ilyen visszaút nagyon izgalmasra sikerült. Éppen tankoltunk, mikor odajön egy ős svájci, s magyaráz, magyaráz nagyon kedvesen gurgulázó torokhangon. Olyan 120 kiló körüli paraszt, enyhe alkoholszagot lehelt ránk, nem erőszakoskodott, de nem volt tanácsos nem teljesíteni a kérelmét. Tudta talán, vagy csak sejtette, hogy mi friedeckiek vagyunk, mert elmondta, hogy ő onnan nem mesze lakik, ám az autója (mutatott a parkolóra) lerobbant, pedig sürgősen haza kell mennie. Mi tehát üljünk át egy gépre, ő a másikra, megy majd elöl, s félóra múlva újra a mienk mind a két motor. Összenéztünk Andrissal, s bár az ajánlata teljesen szabályellenes volt, a kis motorra ugyanis csak egy ember ülhetett, arra gondolva, hogy úgyis mellékutakon megyünk majd, s különben is hazafelé tartottunk, a miért ne segítsünk jegyében belementünk. Erre megindult, rá a gyors pályára, ami csak az autóknak volt fenntartva. Mi meg utána. Szerencsénkre az első kihajtásnál letért egy arasznyi széles ösvényre, s tökig nyomta ugyan a gázt, de mi ketten együtt voltunk olyan súlyosak, mint ő egyedül, s így tartani tudtuk a távot. Egyszer csak megáll, lefekteti a gépet a földre, néhányszor megrázza felénk az öklét, aztán be a kukoricásba… Herr Zwalennek elmeséltem, hogy mi történt, ő azt tanácsolta, ne csináljunk ügyet belőle, mert először is minket fognak megbüntetni amiatt, hogy engedély nélkül motoroztunk, ráadásul ketten egy gépen, s aztán meg számtalanszor hívnak be Schaffhausenbe az őrsre részletekért, fényképeket azonosítani stb., stb. És főleg lesz már egy rendőrségi lapunk, ami majd az ügyünket biztosan nem jótékonyan befolyásolja. Mivel nem akartam Mikszáth „kalapügy”-ének a hőse lenni, az ügy abbamaradt. Még sokáig foglalkoztatott, osztottuk-szoroztuk, hogy ki lehetett és mit akart, de miután még közel hat hónapig jártuk az utat, és soha többet nem láttuk, bekerült az ég és föld között levő ismeretlen dolgok ezrei közé.

(Folytatjuk)