A családi titok

A köd ellepte, lenyomta, megfojtotta a Szellemtelepet. Időnként mégis szellőztetni kellett, mert úgy éreztem, megfulladok a lakásban. A redőnyt felhúzva, az ablakszárnyat kitárva láttam, hogy a csupasz fák alatt, a park satnya gyepén tizenöt-húsz nagy testű fekete varjú kódorog. Lesik az áldozatukat. Olyan zajt csaptak, mint Hitchcock támadó madarai. Kicsit majrézhattam volna, de ahhoz sem volt kedvem. Szombat volt.
Amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy kivigyem a kukát bélelő műanyagzsákot, a lépcsőházi szemétledobó ajtaját nyitva találtam.
Bent a folyosónk túloldalán lakó, az orrát mindig fennhordó úriasszony ürítette a vászon-porzsákját. A szemközti szomszédunk, akivel Anya gyakran trécselt, azt pletykálta róla, hogy valamilyen rokonai bárók voltak, tehát, lényegében, ő is bárónő. Hosszú, sárga, virágmintás selyem pongyolát viselt, és abban a röhejes hacukában azt csinálta, hogy a port egyszerűen belerázta a földszintre vezető vastag fémcsőbe, azaz a csőbe tolható kallantyúba. Fele mellé ment, így mindet belepett a szúrós, szürke piszok. Megálltam az ajtó előtt, kezicsókolomot rebegtem, de a „porbárónő”, az egyedül élő nyugdíjas adóhivatali tisztviselő nem akarta meghallani. Ezzel felpiszkált: most kellene megmondani, gondoltam, hogy vegyen etikett leckéket, meg egy modern porszívót. Mégis hallgattam. Mielőtt kijött, még két óriási hapcival kavart bele az eszméletlen dzsuvába.
Dühöngött az influenzajárvány. Anya és én mindig beoltattuk magunkat a kedves, vicces, duci körzet-, azaz családorvosunkkal, a Noszi Marival, és a kórt sikerült megúsznunk.
Sokan féltek a szertől. Emlékszem, az Apafi suliban, a téli hónapokban mindenki rettegett a H1N1 vírustól, Angi barátnőm mégsem szuriztatta be magát. A szüleitől azt hallotta, hogy az oltással a szoclib kormány mérgezi a magyar népet. Ezen röhögtem, de a sértődős Angi karon fogott, és két tanárnőhöz hurcolt. Ők is azt állították, hogy az oltás nagyobb kárt okozhat, mint maga az influenza. Sőt, Anya barátja, a gépészmérnök Száraz János is elutasította. Már ebből is kiderülhetett, hogy Anya nem egy balfasszal, hanem egy jobbfasszal kavart. Apa ennek nem örülhet ott a túlvilágon, gondoltam. Én sem örvendtem.
Apáról ritkán beszéltünk. Ha nincs róla néhány fotó az albumjainkban, meg egy kisméretű, bekeretezett fénykép Anya hálószobájának falán, nem tudtam volna, hogyan néz ki.
Fess pasi volt. Magas, mint egy nyárfa. Izmos, mint egy birkózó, de nem az a body buildinges, tetkóval szórt fazon. Haja szénfekete, dús, enyhén göndör. Szeme pörkölt kávé, ajka széles, foga villogó. Nyolc évvel volt idősebb, mint Anya.
Kis Rolandnak hívták. Szakiskolát végzett, kőműves volt a mestersége. Abból is megélt volna, de jobban szerette a mozgalmas életet. Kereskedő lett, abban az értelemben, hogy bármit megvett, ha üzletet szimatolt, majd jó áron tovább adta. A kilencvenes évek elején, közepén Romániát járta az unokatesójával. Gyűjtötték a régiségeket: kisbútort, gyertyatartót, asztali lámpát, festményt, szőnyeget, vázát, tányért, csészét, kancsót. Az irhabunda, a cserge, a rongyszőnyeg is érdekelte őket. Az ócska furgonjukat pakolták tele. Értelmes, kedves csávó volt, táncolni, dumálni nagyon tudott.
Anya – aki szintén szeretett bulizni – leánykori neve Bokros Sára. Ő a gimi utolsó évét végezte, amikor megismerkedtek. Majd szélsebesen a tettek mezejére léptek. A részletek nem érdekeltek. Anya a terhességét titkolta, amíg lehetett. Amikor kitudódott, gyereke lesz, már csak két hónap volt a suliból. Magántanuló lett, mégis naponta bejárt a gimibe. A tanárai, barátnői, osztálytársai, és persze a szülei, vagyis nagyszüleim, mindenben támogatták. Jó eredménnyel érettségizett, majd július 20-án világra hozott engem. Ekkor már senki sem ellenezte – legalábbis nem hangosan, és nem előttük – a házasságot. Volt polgári meg egyházi esküvő, lagzi nem. Anya továbbra is a szüleinél lakott, Apa albérletben az unokatesójával. Apáék 1995 augusztusának végén megpakolt furgonnal, a 4-es úton jöttek haza Romániából. Szolnok előtt frontálisan ütköztek egy kifelé tartó kamionnal. Esélyéjük sem volt.
Bokros mama előrehozott nyugdíjba ment, és megígérte, ő neveli az unokát, vagyis engem, amíg Sári egyetemre jár. Ezzel nagyapa, aki még általánosban tanított történelmet, egyetértett. De az ’95-ös év már elúszott. A következő évben Anya az Eltére jelentkezett, egyiptológiára, és egy hajszál választotta el a bejutástól. Majd jövőre, biztatták a szülei. Hogy ne élősködjön az ősök nyakán, beállt tescós pénztárosnak. Egy év múlva bejutott az egri főiskola történelem szakára, de fél év után otthagyta. Utálta a bentlakást, a diáktársait, a tanárokat, és én nagyon hiányoztam neki. Ráadásul nagypapa megbetegedett, a mama egyre fáradtabb, nyűgösebb lett.
Anya mindenféle munkákat vállalt, néhány hónapig még újságíró-gyakornok is volt, majd jelentkezett az egyéves fodrásztanfolyamra.
Heti kétszer járt iskolába, a gyakorlatot mama egyik régi tanítványánál végezte. Az OKJ-s suli elvégzése után az ismerős fodrásznő maga mellé vette dolgozni. Ügyes volt, rengeteg új kuncsaftot szerzett. Mivel jól ment neki, banki kölcsön segítségével másfélszobás saját kéglit vásárolt. Nem kellett volna, mert egy év múlva megüresedett a nagyiék tisztviselő-dombi háza. Sajnos. Előbb nagyapa ment el, öt hónap múlva nagymama. Anya mindekét ingatlant eladta, és megvette a mostani egy plusz két félszobás lakást. A megmaradt pénzt, amely tekintélyes summa volt, állampapírba fektette.
*
Talán nyolcéves lehettem, amikor eldöntöttem, tűz-víz megismerkedek Apa rokonaival. Anya beleegyezett, de halogatta, mindig valami kibúvót keresett. Én a szándékom részben jegeltem, részben elfelejtettem. Idén, januárban már nem hagytam magam, azt mondtam, ha nem segít, egyedül fogom megkeresni őket. Megígérte, amikor alkalom nyílik rá, elvisz Apa legközelebbi rokonához, féltestvéréhez, Mariann nénihez.
Az „alkalom” most vasárnapra esett. Nem zuhogott az eső, nem hullott a hó, fagy sem volt, szóval az időjárás szinte ideális. Beültünk a Corsába, és az újpesti víztornyot elhagyva, Fót felé tartottunk, majd a fóti Cora előtt felhajtottunk az MO-ra. Anya óvatosan vezetett, a megengedett száztízet sosem értük el. Nyolcvan-kilencvennel görögtünk. Az autópályáról Jászberény felé tértünk le. A cél M. település egyik utcája volt, a cigánysor.
Már tudtam, a Mariann néninek fél tucat gyereke van, és irtó szegények. Anya megpróbált felkészíteni a várható szitura, de nem sikerült. Már a szakadt drótkerítés, a lebegő kapu, a sáros udvar, a bejárati ajtó előtti töredezett téglalépcső, a vakolatlan ház is meghökkentett.
A párás szobában hárman tartózkodtak: egy idősebb nő, aki testét kábé négy úszógumi tartotta össze, ő volt a Mariann néni, egy tizenhét év körüli, telefonját baszkuráló srác, a Márió, és egy tizenegy év körüli kiscsaj, a fehérbőrű Brigi. Csókokkal, öletésekkel fogadtak. Na, végre!, mondta százszor a égővörösre festett hajú, joggingos asszony. A jogging volt a házi divat, a gyerekei is azt viseltek. Mindhárman cigiztek, még a Brigi is, ami letaglózott. Elájultam, és úgy maradtam.
A kerek asztal köré rakott támlás székekhez tessékelt minket. Lánghajú vendéglátónk végre észbekapott, elnyomta és elnyomatta a vékony nikotinpuskák kanócát. Minden jel szerint – sok tányér, evőeszköz, pohár mutatta – vártak ránk. A néni előbb borral kínált, majd kólával, abból ittunk egy keveset. Sült húst és krumpli köret szervírozott. Összeszorult gyomorral faltam néhányat.
Hepehupás volt a linóleumpadló, a falak belül festve voltak, lilára. A tömörfából készült, politúros, régi ruhásszekrény tetején rengeteg italosüveg sorakozott. Ők voltak a nippek: szakadt uniformisba öltözött, leszerelt, sérült katonák. A szekrénytető és a sarok közé feszített spárgán nadrágok, pólók, zoknik száradtak. Egy komódfélén egyméteres képátlójú LCD televízió világított. Végig ment, amíg ott voltunk, csak a hangot húzták le. Eszembe jutott, hogy Anya húszéves Daewoo készüléket használ, pedig amikor budai idős hölgyeket keres fel az otthonukban, hogy a fejüket rendbe tegye, egyetlen nap megkeresi az egy ilyen fullhádés tévé teljes árát.
Mariann néni őszintén örvendett, hogy láthat engem. Dicsérte az alakom, a hajam, a szemem, a szám. Állítólag pont olyan „fess” vagyok, amilyen Apa volt. Kérdéseire muszáj volt válaszolni. Amikor elmakogtam, hogy jó tanuló vagyok, hogy egyetemet akarok végezni, hogy újságíró vagy orvos szeretnék lenni, a ráncos arcú asszony tapsolni kezdett, felállt és megpuszilt. Közben a Márió már nem a mobilját, hanem engem stírölt kocsonyás szemével, valószínűleg rajtam is szívesen nyomogatta volna a gombokat. A kis Brigi oldalt fordulva inkább a tévét nézte.
Szó szót hozott, kiderült, Mariann néni férje az ország másik végében dolgozik, így havonta csak egyszer látogat haza. A legnagyobb fiú, a Renátó Budapesten él, jól megvan. Ügyes fiú, dicsérte az anya. A két nagylány férjhez ment, és elköltözött a faluból. Márió befejezte az iskolát, a nyolc osztályt, persze, de még nem döntötte el, mihez kezd magával. Szívesen dolgozna, de nem kap állást, mert itt, M-ben is utálják a cigányokat, tette hozzá. Az asszony újabb ételt hozott, csirkepaprikást kínált, de szégyenkezve szabadkoztunk. Sietünk, mondta Anya. Tulajdonképpen átutazóban vagyunk, Nagykátára megyünk, kamuzta. Kátán tényleg volt egy rokon, nagyapámnak valakije, akit egyszer meg is látogattunk.
Hazafelé mindketten feszültek voltunk. Hogy a hangulatot oldja, Anya beszédes lett. Ő úgy tudja, mondta, hogy Mariann néni férje épp sitten csücsül. A nagyfiú, aki talán huszonöt éves, tényleg Budapesten él, valamilyen hajléktalanszállón. Rendes fiú a Renátó, de tényleg, erősítette. Volt vágóhídi munkás, rakodó, reklámújság kihordó, éttermi mosogató, de mindenhonnan kikopott. Most kukázó. Abból is meg lehet élni Budapesten, csak az a baj, hogy nagy a konkurencia. Egy jobb helyen álló kukát naponta ötvenen is átforgatnak. Mindezt a múlt héten mesélte neki, akkor, amikor újból beállított a megyeri fodrászszalonjába, és pénzt kunyerált. Kétezer forintot kapott, azzal a kikötéssel, hogy legalább egy hónapig nem zaklatja.
Szinte elállt a lélegzetem. Aztán kitört belőlem a harag.
– Anya! – kiáltottam.
– Igen, Virág!
– Eddig miért titkoltad? A Renátót! – és már hisztisen bőgtem.
– Nyugi, nyugi! Nincs semmi baj. Mit kellett volna mondanom?
– Hogy van egy unokatestvérem, aki a városban kukázik, aki hajléktalan, aki biztosan bűzlik, és akivel akármikor összefuthatok.
– Azt gondoltam, ettől tudástól nem lennél túl boldog. Különben megkértem, hogy téged soha semmivel ne zaklasson. Megígérte, és a szavát eddig betartotta.
– Szörnyű vagy! – mondtam kétségbeesetten.
– Tudom – mondta szomorúan Anya.
Otthon egész délután nem beszéltünk, de estére kiengedtem. Beszédültem Anya szobájába, és együtt néztünk a Csillagkapu című film újabb epizódját. Az egyik kedvencem volt. Milyen jó lenne, gondoltam, ha máshol is élnének emberszabású lények, akik talán értelmesebbek, mint mi.
A film után még bekapcsoltam a számítógépem. Azt reméltem, hogy elérem Kristófot, és a Skype-on beszélgetünk. Nem sikerült. Szilveszter óta mindössze kétszer írtunk egymásnak. Azóta még egy nyomorult szmájli-jelet sem küldött. Egyszerűen eltűnt, bekapta és lenyelte Glasgow. Egyre idegesebb lettem. A húgától, Kingától megkérdeztem, mi történt vele. Azt válaszolta, hogy ő nem tud semmi különös változásról. Valószínűleg irtó elfoglalt, hiszen a tanulás mellett melózik. Én is ebben reménykedtem, de voltak kétségeim.
Egyik délután a postaládában találtam egy értesítést: csomagom jött. Rögtön arra gondoltam, Kristóf próbál valamivel kiengesztelni. Hosszú sorállás után átvettem, és óriási volt a csalódásom. Henrik küldte, a „nembarátom”, mégpedig a „január 20-áni születésnapra”. Ez volt ráírva a dobozra. A szerencsétlen összetévesztette júliust januárral. A postáról ugyan elhoztam a csomagot, de ki sem bontottam. Leragasztottam a feladó és a címzett részt, és átírtam: a feladóból lett a címzett, a címzettből a feladó. Még aznap elküldtem. Szinte egész éjszaka sírtam, mérgemben.

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2013. július 29. 14:43

   Ábrahám János „Piculá”-jára emlékeztet, olvasta a szerzõ?

2. K.V.S.:
   2013. július 30. 08:00

   Nem, sajnos nem.