Friedeck 1983-84

Szórakozunk

Négy-öt éves lehettem, Székelyudvarhelyen nyaraltam a Veress nagyszüleimnél. Sok élményem a városról nem maradt meg, mert a Küküllő közel volt, emiatt a házból nem engedtek ki. A ház előtti virágoskert és a városkában szereplő indián törzs nyújtott felejthetetlen élményt, hagyott bennem mély emléket. A kis virágoskert büszkesége a sok tátingóvirág volt, s nagymama meg is mutatta, hogy miért tátingó a tátingó. Összenyomta a virág nyakát, és kinyílt a száj. Egyik délelőtt, nem tudom, unalmamban-e, vagy elkapott a pusztítás láza, letéptem minden fejet, nyomkodtam egy darabig, majd eldobtam. A ház éke, a nagymama szeme fénye ment tönkre, a kirakat törött be. Ugyanaznap este volt az indián bemutató, és nagyapám kíváncsibb lévén, mint én, a büntetést másnapra tolták, és elvitt magával. A Szejke fürdőben húzták fel a wigwamot hat sziú férfi és egy sqaw. Volt ott kalumet, tomahawk, mokaszin, uffuff kiáltások, harci tánc, skalp az öveken, és Manitou szelleme is jelen kellett legyen, mert ő osztotta rám a tátingókért az átkot. „Ne legyen két egyforma napod!!!”

Az átok Friedeckben ért utol. A kis faluban majdnem minden házban tartottak lovakat, nem mezei munkára és többnyire nem is a sajátjaikat. Schaffhauseni módosabb családok gyermekei jöttek ki a hétvégeken lovagolni, de 35 frankért hétköznap bárkinek kiadták két órára. Nekünk az elején nem volt erre ennyi pénzünk, de a kedv ott csillogott az Andris szemében, s bejelentkeztem, hogy ledolgozom a bért. Egy keddi napon valami miatt az iskolában is szünet volt (már nem emlékszem, miért, annyira különbözik kantontól kantonig az ünnepnapok rendje), és már kora reggel jelentkeztem a parasztnál. Bemutatott a feleségének, és egyszerre rokon lelkek lettünk, ugyanis az ő felesége is, mint mondta, szemészorvoslány, igaz, az eredet Angliában maradt, és ezelőtt legalább száz évvel, abból következtetve, ahogy a hölgy kinézett. Sokat nem tartott az udvari cercle, mert maga mellé ültetett a traktorra, és kivontatta az utánfutót a közeli erdőbe, ott lekapcsolta, megmutatta, melyik fahalom az övé, ideadta a „druzsbát” , a mércét (milliméter pontosan azonos hosszúságúra kellett felvágni), s azzal el. Kaptam szemüveget és fülvédőt is, a kesztyűt nem húztam fel, mert zavart, s azzal neki. Mérjed, vágjad, rakjad, s mire elfogyotta sok rönk, megtelt a remorka, ott volt újra a traktor. Otthon lerakni, de cakkra egy vonalban, s mikor mindez megvolt, a tenyerem is csupa vízhólyag, s már Andris is lecsutakolta a lovat, behívtak ebédelni. Négyen ültünk, azaz egyelőre csak álltunk az asztal körül, mert a ház ura először imát mondott, én a tenyérfájástól voltam kiakadva, Andris a fáradtságtól bódult, így csak két nap múlva mertünk ezen röhögni.Valami óriás adag spagettis étel volt, úgy, ahogy a lengyel hadifoglyoknak az előírás szerint adtak a második világháború évei alatt ,tudtuk meg a kávé mellett. Az öreg még emlékezett a gyermekkorából erre, és minket, azaz engem ebbe a kategóriába sorolt, és mivel korrektül akart bánni velem, ezt folytatta evés után is, mert míg ő lepihent, a hadifogolynak valami foglalkozást kellett adni. Kivitt a garázsba, megmutatott mindent, mi hol van, és kiosztotta, hogy először cseréljem le a nyári gumikat télire, majd mossam le az autót. Andris közben visszament a Házba. Neki lejárt az istállói teendő, s köszönés nélkül tűnt el.

Este, mikor hazakerültem, mesélte: „Táti, hát ez nem éppenígy volt. Az ebéd után, mikor téged elnyelt a garázs, és a gazda lefeküdt, a gazdáné kivitt a trágyadombhoz, a kezembe nyomott egy villát, s megmutatta, hogy melyik taligát kell megraknom, s hova toljam majd, ha készen leszek. Még kedvesen ki is számolta, hogy ha jól rakom meg, olyan kúpos technikával, alig tizenkétszer kell majd ide-oda taszigáljam a ganés szekeret. Én feldobtam két villányit, s megmondtam neki, hogy kb. ennyit produkált az a ló, amelyikkel én ott az udvaron körbeforoghattam, elvittem a taligát, ledobtam a villát, és igenis, köszöntem, de nem viszontlátást, hanem agyőt, s úgy jöttem haza.”

Úgy, ahogy az 1945-ös „Hogyan kell a lengyel hadifoglyokkal bánni” szabály előírta, mikor a gazda felkelt, újra begyújtotta a traktort, s megint kiküldött, hogy gyűjtsem össze a levágott gallyakat, hozzuk haza, és egy őrlőn átengedve, kerüljön a komposztba. Szó nélkül, bár hullafáradtan, végigcsináltam, mert elsősorban nem egyeztünk meg, hogy azért a 35 frankért mennyit is kell dolgozni, azután meg már hajtott a kíváncsiság, hogy milyen is volt Svájcban hadifogolynak lenni?! Besötétedett, és ő elfáradt a sok parancsolásban és ellenőrzésben, elengedett, de még biztosított, hogy bármikor jöhetünk, ha Andrisnak kedve van lovagolni! Köszöntem szépen, de lemondtunk a szórakozásnak erről a csodaszép és nemes módjáról. Meg aztán kiderült, hogy egy angyali szöszi kis osztálytárslány szülei is lovakat tartanak, és ott a lovaglással mindenkinek kötelező szerszámozáson, csutakoláson kívül nem kell mást tenni. Nekem meg elég volt a menekült státusra váró állapot is, egyéb szerepre már nem voltam kapható.

(Folytatjuk)