Június van. A kertben ülök a gyerekekkel. A nap már rég fenn van, nagyon melegen süt. Az első sugár most ér el. Itt, a hegy lábánál még minden homályos, hűvös. Hatalmas levelek, fű, virágok. A medence vizén hanyatt esik a fény. Belémhasít a nyári reggel tökéletes boldogsága. Sosem felejtem el.

Imrével lapot szerkesztünk. A címe Házi derű. Szatirikus hetilap, ára 100 lej. Én vagyok a főszerkesztő, de Imre mindig vitatkozik velem. Például sírósan, toporzékolva bizonyítgatja, hogy Petőfinek Az őrült című költeményét közölnünk kell. Mégpedig a humor rovatban, mivelhogy ő halálra kacagta magát rajta. És már szavalja is nagy hangon. Gurul a kacagástól, reám is átragad, hosszasan hahotázunk.

Saját magunk illusztráljuk a lapot.

A kertet magas várfal választja el az erdőtől. A falban kapu. Mélyedésében a háború alatt éjjelente a ház lakói húzódtak meg, az esetleges bombák elől. A kapumélyedés szaga nyirkos, dohos. Mikor besüt a nap, megszikkad a homok és törmelék, s kellemes száraz illatot áraszt. A fal mögött erdő kezdődik. Hatalmasra nő fel a sok gaz, a nagy leveleket kalapnak használjuk. Ahogy rátaposunk a sok zöldre, fanyar, súlyos, friss illat emelkedik a magasba, nagy, sárga, bólogató virágfejek között.

Az évszakok ennek az erdőnek a színeváltozásában rendeződnek soha nem változó jelképpé számomra. Ha most – ilyen későn – átélem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, a világnak ez a sarka rémlik fel előttem. Máshol nincs is igazi tavasz, nyár, ősz és tél. Ott van, ott maradt. Látom a nyárfa levelének ezüstös remegését a reggeli napfényben. A fa ott nőtt a fal tetején egy földcsomóból. Most is növekedik, remegnek a levelei, pedig rég kivágták.

Anyám magával visz a hangversenyre. Nemigen vagyok tisztában a dolog értelmével, de mivel úgy érzem, hogy az időben történik valami és a végkifejlés felé közeleg, türelmesen várok. Közben nézegetem a zenekart. Mit ágál az az alak ott elől, és miért áll háttal a közönségnek? Leghátul egy ugyancsak álló, szikár, szürke arcú öregember vonja magára a figyelmemet: kezében dobverő, félelmesen dübörgeti vele a nagydobot. – Ő a Halál – gondolom magamban.

Anyám nem bírja, hogy sokáig semmi se történjék velem, ezért átirat a román iskolába. Félszegen mozgok az új környezetben, kukkot sem tudok románul. A tanítónőt nem érdeklem, csak amikor példát kell állítani a jó magaviseletnek. Ilyenkor engem dicsér, pedig hallgatásom a nyelv nem ismeretének köszönhető. Fél évig meg sem szólalok, aztán egyszercsak tudok románul.

1945. A tanítónéni kérdez: Gyerekek, kire szavaztok, Maniura vagy Grozára? Maniura – feleli az egész osztály kórusban. Egypár zsidógyerek hallgat. Otthon felháborodva mesélem a dolgot. Hiába, anyám politizál, zsidó lévén, természetesen baloldalon. Testvérei, anyja Auschwitz áldozatai: akkoriban még Beethovent is gyűlölte, később már csak orosz-imádata marad meg, minden változások dacára. Sztálin számára a bölcs mosolyú, pipázó nagyapa marad, aki elhozta minekünk a szabadságot.

Délután négy óra. Perzselő hőség. Kibukok a leeresztett redőny alatt az erkélyre. Majd meggyúl rajtam a vékony batisztblúz. Menekülnék vissza a szobába, de valami visszatart. Egy veréb tátongva kapkod levegő után a fenyő ágán. A falevelek porosak. A völgy izzó katlanná válik, a levegő valósággal fő benne. A napfény kegyetlenül zuhog a városra, a falakból, földből hőség árad. Az egyébként kellemes, jórészt hűvös éghajlatú város most tüzes katlan. A reménytelen fehér izzásban harangszó kondul. – A szomorú harang – gondolom. Négy óra. A Fekete- templom harangjait vidám és szomorú hangokra szoktam osztani. A vidám harang reggel és este hét órakor köszönti, illetve búcsúztatja a napot: eleven dúr-hangzatai úgy repülnek ki a toronyból, mint kövér, jókedvű galambok. A szomorú harang délután négykor szólal meg és talán temetések alkalmával; lassú osztinátója fölött egy kisebb harang zokogó giling-galangja verdes, mint könny-áztatta szempilla. A rekkenô hôségben a mozdulatlan táj, ha lehet, még kietlenebbé válik.

Talán elôször kerít hatalmába késôbbi életem leitmotívuma: a szorongás.

Nem igaz, hogy elemista koromban voltam elôször szerelmes. Határozottan tudom, hogy ez az összetéveszthetetlen érzés már jóval elôbb hatalmába kerített: egy kisfiú az óvodában volt a tárgya borongós szenvedélyemnek; egyetlen vágyam az volt, hogy beteg legyen, és én ápolhassam.

Kétségtelen: szerelmes voltam.

Általában korán bekapcsolódom az erotika áramkörébe. Ennek az érosznak semmi köze a nemiséghez. Szerelmem tárgyai változnak, de van egy közös jegyük, a szépség. Sohasem vagyok szerelmes a szülőkbe vagy tanáraimba, de aztán hamarosan veszíteni kezd a dolog elvontságából, a korai olvasmányok is hozzájárulnak. Kilencéves koromban egy osztálytársamról álmodozom és – talán először – szenvedek is, mert rám se néz. Aztán hosszú szünet, játszótársaim mind fiúk, vad játékokat játszunk, indiánosdit. Egy darabig Winettou-ba vagyok szerelmes, amikor meghal, sírok. Egy késő tavaszi, meleg délutánon hirtelen rettenetesen elfáradok a játékban, nem bírok lépést tartani a fiúk száguldásával. Kissé szédülve hanyattfekszem a füvön. Az ég fájdalmasan, mélyen kék, úgy érzem, bele kellene olvadni, eltûnni, megsemmisülni. Hirtelen mélységes megvetést érzek a fiúk iránt, amiért ők nem kívánják ugyanezt, és lenézem ostoba játékukat.

Szédülök, fáj a fejem, gyenge vagyok. Egy világ választ el a velem egykorú fiúpajtásoktól. Nôvé értem, és nemsokára komoly, „igazi” fiúba vagyok szerelmes, aki már 17 éves. Persze, reménytelenül.

A pubertással együtt beáll a betegségek korszaka. Köhögök, lázas vagyok, a szemem előtt tüzes karikák táncolnak, mikor estefelé haza igyekszem az iskolából. Délután járunk iskolába. A tanulást nagyjából szeretem, az iskola, egy-két tárgy kivételével, nem okoz fejtörést, könnyen, gyorsan – túl gyorsan – tanulok. De nem figyelek oda. Valahova befelé figyelek, mint később is, egész életemben. Az anyanyelven olvasott irodalom magától értetődő természetességgel simul bele az idegen nyelvû iskolai anyagba – nem a nyelv, hanem a tartalom a meghatározó, a nyelv csupán hasznos eszköz, amelyen uralkodni kell. Tehát románul tanulok, magyarul gondolkodom, gondolataimat mindkét nyelven egyformán fejezem ki, fel se tűnik nekem, hogy egy-egy tanárnő furcsán bámul rám. De – tisztelet emléküknek – nem emlékszem, hogy magyar zsidóságomat éreztették volna velem.

A szervezetem azonban nem bírja a kamaszkori változást – hihetetlen tünetekkel reagál: szorongásos egyensúlyzavarok, szívdobogás, szédülés, fogyás, rövid, száraz köhögés. Anyám borzadva hurcol orvoshoz. Húgára gondol, akire nagyon hasonlítok, s akit huszonhat évesen, hirtelen vitt el a tüdőbaj. Ki tudja, talán a sok hűhó, orvosság, fekvőkúra nélkül is megúszom – de anyám mindent végigcsináltat velem. Szeret az ágyban látni, mozgási lehetőség nélkül, fennhatósága alatt. Ott biztonságban vagyok, és ő is játszhatja az erősebb szerepét. Az uralkodni vágyók fajtájából való, de képességei sohasem vitték odáig, s eredendô lustasága, felületessége sem engedi, hogy valamilyen komoly vezető szerepet tölthessen be. Ezért veti bele magát a politikába, s mert sohasem képes felmérni a környező világ eseményeinek valódi hajtóerőit – mindig „megmondja véleményét”, született intrikus, bajkeverő és árulkodó. Mindezekkel egy ideig meglovagolja a konjunktúrát, de távolról sem a saját igazi hasznára – csak úgy, szinte véletlenül. A fúrások, intrikák, egyéni érdekek hajszájának labirintusán angyali ostobasággal és rendkívüli szóbőséggel evez át, s a kisváros kisemberei közt valamilyen fensőbbségre is szert tesz, így éli ki magát, kompenzálva azt, hogy sem szakmailag, sem mint anya, sem mint értelmiségi és költő-feleség nem képes megállni a helyét. No meg abban, hogy fölöttem uralkodik, ameddig lehet. Annál is inkább, mert hamarosan beáll betegségem s beteges szorongásaim korszaka, amikor kénytelen vagyok hozzá menekülni. Van benne valami az ôrültek erejéből és optimizmusából, az olyan emberéből, aki, nem látván az összefüggéseket, képtelen a szorongásra. Apám, szorongásoktól gyötörten, valószínûleg ugyanezt érezhette benne valamikor.

Anyám ekképpen szorgosan, rendszeresen és öntudatlanul morzsolgatja szét önbizalmam és önállóságom amúgy is kevéske készletét. Semmihez sem enged hozzáférni, hozzányúlni, öntetszelgő önfeláldozással végez mindent nekem és helyettem, s amit én próbálok csinálni, az már eleve rossz, ügyetlen, lehetetlen. Ezzel táplálja örökölt lustaságomat, kényelemszeretetemet s ugyanakkor rendkívüli erőfeszítésnek, áldozatnak is érzi önmaga részéről mindazt, amit tesz. Eszébe sincs másodszor férjhez menni – „mostohát neked, szegénykém”, kiáltja patetikusan –, bár minden valószínűség szerint a férfi s a nemi élet nyűg, kolonc volt számára, s megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor megszabadult. A nemiséggel szemben valamiféle groteszk álszeméremmel viseltetik, mintha nem lenne orvos. Nem emlékszem, hogy valaha természetesen és értőn viszonyult volna ezekhez a dolgokhoz. Inkább valami torz kíváncsisággal, kissé közönségesen, semmi esetre sem intellektuális, még kevésbé humánus magatartást tanúsít, ugyanakkor természetességet és magától értődő nemtörődömséget mímel. Késôbb, mikor szerelmi válságaimmal hozzá fordulnék, megdöbbenve és utálkozva észlelem azt a kíváncsiságot, a bigott és frigid nők jellegzetes attitûdjét, és soha nem mondok el neki semmit. Mohó kíváncsiságát ez egyre inkább felajzza, s a fölöttem való uralkodás és birtokbavétel lehetetlenné válása az idôk folyamán betegessé teszi: most, mindenen túl, mikor lassan egymáshoz öregedünk, s összezárva vagyunk kénytelenek élni, ugyanazzal a csillapíthatatlan mohósággal kutat az irományaim között, bontja fel minden arcpirulás nélkül a leveleimet, turkál a szekrényemben, levelez a „karrierem érdekében”, kiabál közbe, amikor telefonon beszélek, „intézkedik”, „ügyel”, nehogy „hozzám méltatlan” férfi közeledjék hozzám…

Anyámból az hiányzott, amihez nagyravágyásában és sznobságában az életét kötötte, férjében és gyermekében: a költészet és emberség (humánum), s amely úgy lökte ki magából késôbb, mint a szervezet az idegen testet, anyagot. Ez volt élete tragédiája, de mivel nem volt tragikus alkat, nem volt érzéke a tragikum iránt, nem fogta fel – csak ócsárolt és gyűlölködött, s olykor tanácstalanul gyötrődött, hogy mi is történik voltaképpen, miért nem sikerül neki soha semmi?

Fekszem a kihúzható ágyon. Anyám érkezik a kórházból, ahol dolgozik, s újságolja: paralízis-járvány van. Aprólékosan kikérdezem a tünetekről, titokban a könyveiben is elolvasom az erre vonatkozó részt. Most fekszem az ágyon s úgy érzem, megbénul a lábam. Kiver a hideg verejték, a szívem őrülten dobog.

Persze, nincs paralízisem. De a képzelődés valódi, rosszullétet eredményez. 13 éves sem vagyok.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. október 25.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ