Amikor februárban kecsesen és fiatalosan nyugdíjba „vonultam”, már tervezgettem a ház körül némi esztétikai javításokat. Nagyon régi parasztház (ennyire futotta, amikor már elkerülhetetlen volt lakásfélét szerezni), ezért minden évben alapos restaurálásra szorul. Úgy gondoltam, betonnal pótolgatom a kaputól a házhoz vezető, lyukacsossá vált járdát, újrameszelem a sufnit, hasonlókat. Na, ez a sufni fontos építmény. Az egész épületet úgy kell elképzelni, hogy volt egy hagyományos parasztház, nagy telken, aztán az újabb időkben a lakók megosztották a telket, hozzá toldottak a régi épülethez egy kiegészítő, kisebb lakrészt, majd az új lakók elváltak, osztoztak, eladtak, a mi épületrészünkön hátul megmaradt egy teraszféleség, melyet lezár az egykori nagy gazdasági épület egy – hozzánk került – picike toldaléka; ez a sufni, amelyet én átalakíttattam könyv- és kisbútorlerakattá, belülről. De kívülről pusztul. Csak hát a nyolc négyzetméteres dolgozószobámban az íróasztal és a fotelágy, számítógép mellett nem fér el 1600 könyvnél több, meg a rengeteg dobozom-dossziém a jegyzeteimmel, a másik két kis szobában is csak pár száz, ezért kb. 2000 könyvet meg egy halom jegyzetet a sufniban helyeztem el, ezek meg áznak, nyirkosodnak. Gondoltam, megjavítgatom, de legalább kívülről megszépítem, mert mállik a vakolat.

Ügyesen tanulmányoztam barkácskönyveket, internetes oldalakat, s ennek alapján vásároltam vakolóanyagot. A boltban szégyelltem a tudatlanságom, s mint kiderült esztrich betont vettem, amely csak vízszintesen áll meg, függőlegesen csak leomlik, nem lesz belőle lábazat, amint én terveztem a csatornából lecsapódó víz ellen. (Nem gond, felhasználtam később járdajavításra. Szép nagy betonfoltokat varázsoltam.) De „az erdélyi emberek ügyesek”, mint az köztudomású, mindenbe belevágnak. (Márai emlegeti erdélyi menekült ismerőseit Frankfurtból, az emigrációban, a húszas évekből. Mind nagyon tehetségesek voltak, írja. Igaz, nem valamely konkrét szakmában vagy tudományban, hanem úgy általában. Némelyikből bankár vagy életművész lett, egyikük Hollywoodban producerként vált ismertté. Én apránként leszek barkácsmindenes.) Aztán rájöttem: egyszerű vakolóanyagot kell venni. Hozzányúltam a felhólyagzott vizes falrészhez, kezdett szépen omlani, így hát a teljes falat levakartam a téglákig. Ügyesen, az utasításnak megfelelően kikevertem az anyagot, és spaklival felnyomkodtam az első réteget. Akkor érkezett meg a viharos időszak. Mire befejeztem, jött az irgalmatlan eső – reggelre az egész teraszt habarcs borította, mindössze absztrakt nyomok a csupasz téglákon. Délutánra kisütött a nap, gondoltam, újra megpróbálom. Estére vihar, reggelre – amit raktam estig…

Időközben akadt egy kis szellemi munkám is: dedikáltam (volna) a Vörösmarty téren, nagyjából azt is elmosta a vihar, de estére elcsendesedett, megérkezett egy-két kedves barátom, mesélem Filep Tamásnak, miféle szellemi munkában csüggedek, vagyis a falam nem akar levakolódni. Építsd be a feleséged, meglásd sikerül, Kőmíves Kelemennek már bevált. Megfontolandó, mondom, csak akkor ki takarít meg főz, ahhoz nem értek. De aztán az ötödik-hatodik réteg mégis felragadt, a sufni fala a gödöllői szecesszió emlékezetére szép hullámosra-rücskösre alakult, s a lábazatfesték a formákat még nyomatékosítja. Hasonló eljárással tettem látványossá a ház megviselt udvari lábazatát is. A viharok közepette aztán csak a lakásban, belül lehetett javításokat eszközölni. Még a tavaszi esőzések idején beázott két szoba fölött a mennyezet (két éve fizettünk több százezret kiváló magyar szakembereknek a tetőjavításért), az egyikben az egykori kelet-német, hosszabb lécből készült lámpa bukott alá. Leszerelem. A tartó vaskampó is eltörött. Erdélyi leleményesség: hogy a terhelés csökkenjen, a léc két végét lefűrészelem, a négyből két lámpát kiiktatok, az ázás helyét lekaparom, glettelek, és két hatalmas facsavarral egyenesen a padlásdeszkákhoz rögzítem a lámpa maradékát. (A legközelebbi beázásig.) Csakhogy mindeközben leszakad a feleségem ágya fölé szerelt könyvespolc. Fúrás, tiplizés, vakolás, csavarozás. Miért nem csukódik az ablak? A sok esőtől korhadni kezdett a léc. Erdélyi leleményesség: fagitt, betömködjük a szivacsossá vált alsó léc lyukait, rámázolunk, mintha semmi sem történt volna. De miért folyt be a víz? A külső ablakpárkányt is fából készítettük, mert erdélyi ember szereti a természetest. Nézegetem odakint a pácolt deszkát, tapogatom, és szétmállik a kezem közt. Két mozdulat, és teljesen szétesik. A jó magyar szakember, kérésünkre, mutatósan felillesztette, egyenesen a téglákra, alatta felgyűlt a víz, s évekig mindent áztatott. Ekkor már szakember vagyok: enyhe szögben, majdnem simára vakolom a teljes ablakpárkányt (később érkezendő kőművesek elismerő bólintását is kiprovokálván), s szokványos műanyaggal borítom.

Kisüt a nap, egyik nap. Pácolni kell a hátsó teraszon a madárdeszkákat, különben ott, fent is nagy bajok következnek. Ügyesen kenem, csöppet sem mázolom el a falat. Az utolsó méteren megbillen alattam a létra, féltem azt a kis semmi életem, leugrom, s egy liternyi Sadolin végigfolyik a falon. Futás a festékboltba, oldószer, én az összeomlás határán, feleségem mossa, mossa a falat, létünk bűnének nyomait, az eredmény újabb szecessziós látványfreskó.

A hátsó szobában (mert széthuzigáltuk a bútorokat) faltörmelék látszik. Megkopogtatom, leomlik. Én is. Öklömnyi lyukak a falban. Vakolok, glettelek, összeomlok, a feleségem életben marad, ő lefesti. Bevakolnám magam is. És ott fent? A múlt télen, a nagy havazás után miért ázott itt le a fal, ha két éve másodszor fizettünk a tetőjavításért? Most már a végére kell járni, más szakembereket hívni. Jönnek. Uram, itt az összes léc el van törve a cserepek alatt, rosszul rögzítették. De majd mi. Kétszer négy órát dolgozgatnak, hárman. Kétszázötvenezer forint mindössze az egész, uram. Garanciával. (Én az egyik kötetemért nulla forintot kaptam. Tizenöt évnyi munka. A másikért hatvanezret. Tizenöt évnyi munka. Garanciával. Ha mindent összevetek, viszont elvégeztem 300 ezer forintnyi kőművesmunkát, ezt nem kell kifizetni.) Két gerenda megmaradt, viszik kifelé. Uraim, azokat én kifizettem, nem hagyhatnák itt? Minek az magának? Hát… A vállalkozó a lépcsőn nekitámaszkodik a korlátnak, reccsen egyet, megmozdítom, kidől. Na, hát például ezért, ezt most nekem meg kell csinálni. Na, legyen, maga elég rendes embernek látszik. A kisebbik gerendadarabot meghagyják.

Újabb két napi munka. A korábbi szakik sietősen, rossz megoldással rögzítették a korlátgerendát, a lába kirohadt. Kivésem a korhadékot, tervezek, méricskélek, lábat fűrészelek, illesztgetek, átalakítok, vaspánt erősítést készítek, betonozok, csiszolok, rögzítek, festek. (Újabb ötvenezerrel nőtt a belém fektetett szellemi, tudományos munka értéke.) Korlátaim stabilak, van mibe kapaszkodni, be lehet hatolni a házba, e kifoltozott, korlátolt hazába.

Négy hét [ajaj, azt már túlléptük] igazi alkotó munka, hiszen olyan hazában élek, amely minden szinten szinte mindenben megelőzte Európát, mint olvasom, hallom, bár – micsoda öröm! – ’90 előtt volt már egy hazám, mely gazdaságilag a világszínvonal fölött teljesített, ezért nem volt szüksége annak az én munkámra, inkább eltanácsoltak onnan, most viszont itt nélkülözhetetlenné tettem magam, öreg kőművesek is elismerően bólogatnak a munkám láttán: „Csak még egy kicsit kell gyakorolni, s egészen ügyes segédmunkás lehetne magából.” Hisz’ olyan élenjáró ország polgára lehetek, ahol az írástudatlan, elkötelett malterforgató három nap alatt többet keres, mint a haszontalan, semmi értéket nem teremtő egyetemi tanár egy hónap alatt, a regényíró öt év alatt, a tanulmányokkal bíbelődő kutató tizenöt év alatt. És így van ez jól, ezt érdemli minden, nemzetéért aggódó pennaforgató, ha nem képes a Párt ügyéért lelke sülni (főni).

Bő egy havi igazi hasznos munka, de három napja [dehogy, két hete már] nem vagyok képes végére érni ennek a mentegetőző körlevélnek, folyton valami apróság közbejön, ezekkel senkit nem akarok fárasztani, a feleségem kiált, hogy a tegnapi vihar ismét eláztatta a könyveimet hátul és leverte az utcai kerítés lábazatát elöl, még a végén kiesik a kapu a tokjából. De nem hagyom, szaladok, vések, rögzítek, vakolok, működik, kinyílik a kapu s a szemem, talpra(esett a) magyar! Hí!

1. K.V.S.:
   2013. július 29. 11:10

   És így van ez jól, ezt érdemli minden, nemzetéért aggódó pennaforgató, ha nem képes a Párt ügyéért lelke sülni (főni).
   Helyes – de inkább hejes. És „fő” az egészség. Ami vagy van, vagy nincs.

2. Gergely Tamás:
   2013. július 29. 14:33

   Nem látok én itt Pártot, csak korlát-gerendát. Megvannak a korlát-aim?