Az eltűnt jószágot ke­reső kis­fiúval – akiről Kányádi írt to­rok­szorítóan emléke­ze­tes ver­set – féle­lem és ret­tenet mon­dat­ja ki, hogy ilyen eset­ben mi­nek is len­ne jó len­ni. Mint­egy, az átváltozás kény­szerére hall­gat­va mond­ja eme kis­fiú, hogy például bo­kor­nak, ágnak, avar­nak. Mert amíg ke­re­sed az erdő sűrűjében az el­ve­szett jószágot, állandó veszély­nek vagy kitéve, de emel­lett azért is aggódsz, hogy meg­találod-e, amit ke­re­sel.
Egy költő által te­rem­tett világra utal­tam ezúttal, de a min­den­na­pi élet­ben, a való világban is fel-fel­merül az em­ber­ben a kérdés: adott történel­mi vagy akár a privát szférát il­lető rendkívüli hely­zet­ben, ami­kor ezer veszély fe­nye­get, s legfőbb értéke­i­det is vesz­ni látod, fűnek, avagy fának vol­na-e jó len­ni? Mivé változ­va, illet­ve miként tudnál egy ilyen hely­zet­ben helytállni? Em­be­re válo­gat­ja, mond­hatnók. A lélek­je­lenlét s a felhal­mo­zott ta­pasz­ta­lat nagy súllyal es­het a lat­ba.

Rendkívüli hely­ze­tek­ben, látható, nem­egy­szer az átváltozás kény­szerére hall­gat az em­ber, a min­den­na­pok természe­tes zajlása során pe­dig általában példákhoz iga­zo­dik. Ezek kiválasztásában meg­határozó sze­rep­hez jut egyrészt az egyén lelkülete, másrészt pe­dig, amit örökségül ka­punk, az adott közösségi-nem­ze­ti ka­rak­ter és min­ta. Ezek határozzák meg ilyen­kor együtte­sen a döntést, s e kettő bi­zonyára hat egymásra, alakítja egyik a mási­kat. Ilyen­kor derül ki, hogy mire tudsz ráhan­golódni. A ne­he­zen „hozzáférhető” lélek és a külvilág va­la­mely kézzel­fog­ható ele­me találhat egymásra tehát. Nem le­het vélet­len, hogy a ma­gyar közmondáskészlet egyik da­rab­ja sze­rint nem a gyen­ge fu­val­lat által is meg­hajló fűszál, ha­nem a vad természe­ti erőkkel is da­coló tölgy mel­let­ti választás az ajánlott, vagy­is: a tölgy kettétörik, a fű le­haj­lik a szélben. Egyik is, másik is ugyan­abból a termő ta­lajból táplálko­zik, mind­kettőnek he­lye van a te­rem­tett világban, betöltik sze­repüket, élik életüket. Egyik élete száza­dok­ban mérhető, másik ta­vasztól őszig él, és a pusztító te­lek múltán min­den ta­vas­szal újra ki­sar­jad. Egyik mélyen gyöke­re­zik a föld­ben, s kidönt­he­tet­lenül áll, másik a közvet­len talp alat­ti földből nő ki, s hajléko­nyságának – régi­e­sen hajt­hatóságot is mond­tak – köszönhetően szél vagy vi­har megszűntével újra fölemel­ke­dik, mint­ha mi sem történt vol­na körülötte.
Miről ven­ni hát példát a nap mint nap döntéshely­ze­te­ket „ter­melő” való élet­ben? A hajló fűszálról vagy a szilárdan álló tölgyről? Haj­la­doz­ni változó széljárások és természe­ti erővi­szo­nyok függvényében, vagy vállalni az egye­nes tartást min­den körülmények között? Med­dig te­kint­hető alázat­nak a meg­hajlás adott hely­zet­ben, s mi­kor vált át me­galázottságba, meg­adásba? S ugyanígy te­hető fel a kérdés a tölgyet il­letően: az erkölcsi szilárdság és helytállás természet­be ki­vetített meg­je­lenítője mi­kortól te­kint­hető a túlzott, az önpusztító ma­kacsság példájának?
A ge­rin­ce­sek közé tar­toznánk. Erre int testünk mor­fológiája. De száza­dok során a helytállás sok-sok próbáját kiállva, a közösségi, történel­mi emléke­zet része is lett az egye­nes tartás, s így em­be­ri és nem­ze­ti identitásunk része. Fel­emelőbb, jobb érzés meríteni bátran és tisz­tességgel megvívott csaták emlékeiből például, mint lélek­vesztéssel járó ka­lan­dokéból, s mint az olyan játszmákéból, ame­lyek meg­al­kuvással és önfel­adással jártak. Azt gon­do­lom, a még oly szükséges változás is csak az em­be­ri állandók megőrzésével lehet járható út. Az alázat­nak és a jel­lem­szilárdságnak min­den bi­zonnyal ezek közt a he­lye. A tér és az idő korlátai között az em­be­ri lény mint te­remtmény az aláza­tot választ­hat­ja, de mint adott közösséget al­kotó egyén, a másik­kal való társa­dal­mi vi­szony­ban a fel­emelt fő, az erkölcsi szilárdság jegyében le­het igazán önma­ga. Mond­hat­ni, hét próbát kell kiáll­nia az em­ber­nek, ha – Jó­zsef At­tilát pa­ra­frazálva – tanyát kíván ütni e világon, il­let­ve – a költő egyik mo­nográfusa sze­rint – hét forrásból kell táp­lál­koz­nia, hétfelé kell hasad­nia, s ugyan­ak­kor meg kell őriz­nie egységét, sőt, ezek­hez hozzáad­nia azt a sajátost, amely által csak önma­ga le­het, azaz: a he­te­dik te ma­gad légy. Se fű, se fa, ha­nem saját ma­gad csonkítat­lan, épen őrzött valója légy!

Forrás: eirodalom.ro

1. Gergely Tamás:
   2013. július 29. 14:30

   Borcsa János most tölti a hatvanat! Az Isten éltesse!!

2. csekegabi:
   2013. július 29. 14:40

   Néhány passzus Fekete Vince költőnek (Székelyföld) a Háromszékben megjelent születésnapi méltatásából:

   „Több mint har­minc év hosszú idő, körülbelül ennyi ide­je is­me­rem Bor­csa Jánost. Szom­szédos te­lepülésről jövünk, és most mind­ket­ten ugyan­ab­ban a kisváros­ban, egymástól körülbelül tíz-ti­zenöt perc­re la­kunk. Esti sétáimon gyak­ran találko­zom vele, és egy­re gyak­rab­ban ülünk le egy-egy kávé vagy tea mellé va­la­me­lyik vendéglőbe, csak úgy, meghányni-vet­ni a ma­gunk, az iro­dal­mi élet vagy a világ ügyes-ba­jos dol­ga­it. Szer­keszt(ett)em írásait, köny­ve­it, be­mu­tat­tam köte­te­it, szin­te első kézből ol­va­som újabb és újabb munkáit. Is­me­rem pre­ci­zitását, követ­ke­ze­tességét, igényességét, a szöve­gek­hez, a munkájához való hozzáállását. Eze­ket a dol­go­kat pe­dig igazából nem le­het tanítani. Eze­ket csak meg­ta­nul­ni le­het. Mond­juk a példákból. Mond­juk egy baráttól, kollégától. S ha nem meg­ta­nul­ni, mint ahogy azt er­re­felé mondják: el­les­ni le­het, hogy miként is csinálják azok, akik­re tisz­te­let­tel, meg­becsüléssel, el­is­meréssel te­kintünk. Például ők, a minták.
   Nem volt soha tanárom, csak kollégának, idősebb pályatárs­nak, és ha meg­en­ge­di, barátnak tud­hat­tam, és azt hi­szem, így (nem tanárként) is so­kat ta­nul­tam tőle. Emel­lett pe­dig na­gyon sok­szor kap­tam erőt (is) arra, hogy itt, ezen a ki­et­len, sze­lek boly­gat­ta ud­var­te­res vidéken ho­gyan le­het csen­de­sen létez­ni, meg nem szédítve sem­mi­lyen világi hívságok, ke­cseg­tető ajánla­tok, sem pozíciók által; tol­la­dat nem pros­ti­tuálva, bőrödet el nem adva; szívósan és követ­ke­ze­te­sen, ki­tartással, tisztán, oda­adással végez­ve a munkádat.”