Az örök fogadalom

Kövi Mihályné olyan volt, mint egy vastag könyvben évekig aszalódott falevél: lapos és zizegősen, szétesően száraz. Mivel több, mint két órát várakozott a Bermuda háromszögben, így a szünetekben mi is láthattuk. Hüppögött, könnyeit törölgette. Szilvi, a hiteslány ismerte.
Céklafejre végül megérkezett a suliba, és fogadni méltóztatott. Amit rögtön meg is bánt, mert az asszony azt kérte, segítsen neki, hogy a férje, a Kövi Mihály ne legyen öngyilkos.
Lassan tisztázódott a helyzet. A síró néni lánya, a Kövi Zsanett kábé tíz évvel korábban a Lánc utcai suliba járt. Mivel szorgalmas és tisztelettudó volt, minden tanár kedvelte. Hajni néni volt az osztályfőnöke. Mivel tudta, a kis csaj istenfélő teremtmény, hiszen a hitgyülit látogatja, megpróbálta a visszaterelni a helyes útra. Naná, hogy a katolikus hitre. Igaz, Zsanett anyja katolikus volt, csak hát a hitesek közé keveredett, és ott ragadt. Az apa ateista volt, sőt kommunista, persze a régi rendszerben, így érthető, hogy az imádkozást nem találta komoly dolognak.
Zsanett egyre gyakrabban látogatta a Tisztviselő-dombi Római Katolikus Templomot, és persze mindig Hajni néni mellett ült. Ezzel is kiérdemelte az oszifő erőteljes támogatását: a csaj simán bejutott a gimnáziumba, majd az egri főiskolára. Laboratóriumi asszisztens diplomát szerzett, amellyel suliban is taníthatott volna. Ekkor jött a meghökkentő fordulat: csatlakozott az Eger környékére települt Karnyújtók Rendjéhez. Kövi Mihály minden tőle telhetőt megtett, hogy kimentse a lányát a rend karmaiból, ám hiába. Eltelt jó pár év, és közeledett Zsani örök fogadalmának ideje. Az elkeseredett apa kitalálta, és mindenkinek elmondta, ha egyetlen gyereke Jézus mennyasszony lesz, ő öngyilkosságot követ el.
Köviné ekkor fordult Céklafejhez, ugyanis Hajni nénivel hiába tárgyalt, a tanárnő azt hajtogatta: el kell fogadni Zsani döntését. Az igazgató búráját ismét szétfeszítette a hadova, ezért berendelte irodájába bioszos tanárnőt és a felsős igazgatóhelyettest. A zizegős asszony megismételte, tegyenek egy legutolsó kísérletet: Hajni néni menjen velük a rend székházába, M-be, beszéljen a lányukkal, mert velük már nem áll szóba. Aztán lesz, ami lesz. Céklafej úgy döntött, rajtuk ne múljon senki élete, ezért szépen megérte Hajni nénit, teljesítse Kövi szülők kérését.
Így pénteken két tanárnő hiányzott a suliból, azért kettő, mert Hajni néni nem volt hajlandó egyedül menni. Esztó néni vállalta, hogy elkíséri.
A következő hét elején kiderült, merre jártak, mire jutottak. Részben a két tanárnő mesélt róla, majd az osztálytársam, Szilvi tette igazán érthetővé a sztorit.
Hajni nénit a matekóra elején – ő helyettesítette a Bogi nénit, aki beteg volt – támadtuk le. Szűkszavúan nyilatkozott. Igen, Miskolc környékén jártak. Igen, a régi tanítványa, az apácává lett Zsanett miatt. Igen, megtalálták, és beszélt vele. Igen, ők hazajöttek, a Zsanett nem. Ennyi!, mondta, és megemelte a hangját.
– Én ismerem a Zsanit és a szüleit – mondta Szilvi. – Ő a másod-unokatestvérem. És ez nem kamu – tette hozzá.
– Tényleg? – mondta közönyösen Hajni néni. – Sem csodálkozás, sem érdeklődés nem volt a hangjában.
– Tényleg. Tudom, hogy a Misi bácsi azt mondta, öngyilkos lesz, ha a Zsani leteszi az örök izét. Mi az, amit letesz? – kérdezte. Ravasz volt a hiteslány, úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó.
Hajni nénin látszott, vívódik, válaszoljon vagy sem. Majd úgy döntött, jobb, ha legalább a fogalmat tisztázza.
– Ha valaki elhatározza, hogy apáca lesz, a próbák hosszú sora vár rá. A rendbe történő belépés fél év. A kandidátus, vagyis a jelölés után jön a posztulátus, az ismerkedés. Ez is fél év. Majd jön a noviciátus. Az újoncidő. Ekkor felveheti az apácaruhát. Kórházban, speciális iskolába küldik, ahol testi és szellemi fogyatékosokat kell segítenie. Ha mindent teljesít, jöhet az engedelmességi, a tisztasági, a szegénységi, a hivatással kapcsolatos fogadalom. És felkészülhet az örök fogadalomra. Nehéz dolog, de megéri.
– Már akinek – mondta Pöri.
– Így van – bólintott egyetértően a tanárnő.
Másnap délután Esztó néni Anyának meg nekem számolt be a pénteki kiruccanásukról. A Duna pláza második emeleti vendéglátó-terének egyik asztalánál ültünk. Már túl voltunk a shoppingoláson: a januári ötven százalékos árleszállítás miatt látogattuk végig az üzleteket, és végül a Charles Vögele svájci ruházati boltot fosztottuk ki. Hatalmad szatyrokban pihegtek a cuccok a műbőr kanapén. A címkéken – unalmamban megszámoltam – kilenc ország pénznemében tüntették fel az árakat.
Neki már akkor rossz érzései támadtak, amikor reggel, a suli előtt megpillantotta Kövi Mihályt, kezdte Esztó néni.
Bár korábban is láthatta, nem emlékezett rá. A hatvanas pasi arca tejfölös lángoshoz hasonlít, bőre sima. Haja deres, szinte fehér. Nem a búskomorság, hanem fölényes dac sugárzott belőle. Az út során kiderült, hogy munkásként kezdte, majd szakszervezeti tisztviselő lett, főiskolát végzett. Osztályvezető státuszig vitte, és akkoriban titkárnő meg kocsi járt neki. Az új rendszerben nem találta a helyét, mert, az ő szavai szerint, nem akarta elárulni az eszméit. Nem tért vissza a géplakatos szakmájához, inkább biztonsági őr lett. Az ő kocsijával, egy bordó Opel Astrával utaztak. Mellette Köviné ült, bár indulás előtt a nejét mindenáron a hátsó ülésre akarta tuszkolni.
Majdnem dél volt, mire M-be értek. A rendház üres volt. A szomszédos házból kijött pasi magyarázta el, hogy az apácák elköltöztek a Miskolc melletti K-ba. Kövi Mihály meg sem kérdezte a hátul ülőket, hogy mi legyen, nekieresztette a kocsit a Bükk hegységen átvezető útnak. Ezt szóvá tették, de a lángosúr semmit nem válaszolt. Félóra múlva egy fogadónál álltak meg. Ők ketten kávét ittak, és elfogyasztották a magukkal hozott szendvicseket. Köviék „ebédeztek”, sertésgulyást sztrapacskával. A pasi sört kért. Erre Hajni néni megjegyezte, sem ő, sem a kolléganője nem akar kocsit vezetni. Nem is kell, mondta sértődötten és gorombán Kövi úr. Kiment a büfébe, hogy fizessen, és valószínűleg ott még betunkolt egy üvegnyit.
K-ban szerencséjük volt, fogadta őket a középkorú, szelíden mosolygó rendfőnöknő. Közölte, a Kövi apuka nézeteit jól ismeri, hiszen évek óta levelekkel bombázta, és számtalan fórumokon feljelentette őket. Vádjaiból annyi igaz, hogy igyekeznek szerényen élni, de nem sanyargatják magukat. Az is igaz, hogy tévét nem néznek, rádiót nem hallgatnak, újságot nem olvasnak, de nem érzik ezek hiányát. Még az is igaz, hogy szerdánként megtartják a hallgatás napját, imádkoznak és dolgoznak. De ha mindenki csak ilyen szörnyűségeket követne el, bizonyára más lenne a világ.
A következő párbeszédet is Esztó néni adta elő.
– Mikor engedik haza Zsanettet? – kérdezte a Kövi apuka.
– Ha menni akar, most is mehet – jelentette ki a főnöknő.
– Hát jöjjön! – rezgett az apa hangja.
– Előbb őt kellene megkérdezni, hogy mi a szándéka – tanácsolta a szikár hölgy.
– Jó, megkérdezem. Hol a lányom? – mordulta a lángosúr.
– A közelben, de csak a volt osztályfőnökével hajlandó beszélni.
– Hát menjen ő – legyintette a Kövi úr.
A házigazda mutatta az utat. Talán tíz perc sem telt el, és máris visszatértek.
– Indulhatunk – közölte Hajni néni fásultan. Mást nem mondott.
Nyilvánvaló volt, a huszonhét éves Zsanettnek esze ágában sincs hazatérni. Az apa ennek ellenére rákérdezett, így megkapta a kellemetlen, kínos választ. Az anya halkan, hüppögve sírdogált, nagyon fájhatott neki, hogy a lánya őt sem kívánja látni.
Vissza, Budapestre az M3-as utat választották, de a lángosúr Miskolcig kétszer is megállt. Pisilnie kellett.
– Zsanett elveszett – jelentette ki Kövi úr a volán mellől.
– Dehogyis – utasította el a felvetést Hajni néni. – Szerintem jó helyen van – mondta.
– Talán jobb helyen, mint otthon – mondta Esztó néni. Nem akarta froclizni a palit, de a megjegyzés valahogy kicsúszott a száján.
Kövi úr csúnya káromkodásba kezdett: sok nemi szerv és az isten szerepelt benne. Ők összenéztek, és megkérték, álljon meg. Kiszálltak, megkeresték a miskolci pályaudvart, és vonattal jöttek haza.
Szilvi csak nekem mesélte el, hogy Zsani anyja és az ő anyukája rokon. Kövi Mihálynén persze alig látszik, hogy cigány, mert fehér a bőre, szőke a haja.
A könyvtárban ültünk, és a dübörgő hangú Trója című film pörgött előttünk. A zsúfolt polcok közé szorított hosszú tölgyfaasztal legvégén ültünk, csak suttogtunk, így nem zavartunk senkit. Szerettem a filmet és benne Brad Pittet, aki Akhilleuszt játszódta, de már ötször láttam. Inkább hatszor. A suliban harmadszor. Most azért néztük, mert még mindig beteg volt a matektanárnő, és a helyettesítéssel megbízott Pitt Ákos, a Gyufa bá, így „rendezte le” a tanítást. Az osztály azért is szavazott erre a filmre, hogy újból alkalom nyíljon némi poénkodásra. Eszméletlen volt, hogy a mi tanárunk meg a híres amcsi filmszínész neve ugyanaz. A csajok megkérdezték Gyufa bától, hogyan bírja, hogy annyi nő bukik rá? A srácok pedig rimánkodva kérték, legalább egyszer hozza be a suliba a dögös nejét, az Angelina Joliet-t.
Szilvi szerint az örök fogadalomra készülő Zsanett hatodikos és hetedikes korában a hitgyülibe járt az anyukájával. Az apját ott soha nem látta. A pasi különben sem mutatkozott a nejével, mert valószínűleg szégyellte. A lányát viszont szerette, minden szart megvett neki, akkor is, ha a csajszi nem kérte. Most persze fáj neki, hogy hiába költötte rá a pénzét. Szilvi szerint akkor gőzölt be igazán, amikor megtudta, hogy a szegénységi fogadalom azt is jelenti, hogy Zsani vagy lemond az örökségéről, vagy felajánlja a rendjének. Kövi Mihály hallani sem akart erről. Háromszobás nagy háza van Újpesten – igaz, hogy a patkóudvarban még hat kis lakás szorong – ,és a Velencei tó mellett egy kis nyaraló. Ezért a Misi bácsi megkérte az apját, érdeklődjön ismerősei körében, ki venné meg a házukat, úgy, hogy haszonélvezőként benne maradhassanak. Szilvi apja a munkahelyén és a gyülekezetben is kérdezősködött, de nem talált ilyen vevőt.
A hiteslánynak volt még egy furcsa gyanúja is: Zsani talán azért menekült el otthonról, mert az apja túlságosan ragaszkodott hozzá. Hogy ez azt jelenti, amire ilyenkor szinte mindenki gondolt, ő nem tudja.
És az öngyilkosság?, kérdeztem. Az egy átverés, súgta Szilvi. A Misi bá túlságosan szereti önmagát.
*
A Magyar Kultúra Napját mégsem tartottuk meg. Céklafej azzal magyarázta, hogy január 22. szombatra esett, és ő nem akart senkit pihenőnapon a suliba cibálni. Az igazság az volt, hogy Pista bá, a MOCC elnöke – aki a fellépő művész tiszteletdíj adta volna – visszakozott. Rossz ötletnek tartotta, hogy a suli két énekes közül válogatott.
Volt egy jó hír is: Szilvi végre elült Kevin mellől. Előre jött a baloldali első asztalhoz, Raspó Mara mellé. Az a hely még mindig üres volt.
Kevin egy pillanatra sem nyugodott bele, hogy a hiteslány dobta. Néha morcos volt, duzzogott, néha jó pofát vágott, kedveskedni próbált, de hiába. Később taktikát váltott, kólát, chip-et, sonkás szendvicset, túrós táskát, Balaton-szeletet, narancsot, mézes cukorkát, más efféléket vett a büféből, és Szilvi elé tette. A hiteslány mindent a spenótzöld asztalon hagyott, és rászabadította az osztálytársakat, akik hamar elpusztították. A srác majd megpukkand mérgében. Később körömlakkot, szemfestéket, pacsulit tukmált rá, ő elvette, de később visszalopta Kevin táskájába.
Vajon honnan van Kevin apjának annyi pénze, hogy kitapétázza a fiát?, kérdeztük egymástól.
Zorán elmagyarázta a verda-biznisz egyik simlijét. Évente kábé ötvenezer öreg verda kerül ki a forgalomból, de csak a fele szabályosan. A balek leadja a roncsautót a legális bontónak, és kap érte tízezret. Az igazolással megszabadul a rendszámtól, a kötelező biztosítástól, a súlyadótól. De az ügyintézés majdnem annyiba kerük, amennyit a kocsiért kapott. A sumák viszont illegális bontóhoz viszi a verdát, ahol akár negyvenezer ütheti a markát. És az csak az övé. Utána bejelenti, hogy ellopták. A rendőrségi nyomozás eredménytelen lesz, és az erről szóló határozattal a tulaj mentesül a terhektől. A sumák vállalkozó jár igazán jól, mert az alkatrészekért százezreket kasszírozhat.
Szilvi egyre nehezebben viselte Kevin ostromát. Nekem elárulta, hogy Kevin apja is beszállt a küzdelembe: megkérte az ő apját, intézkedjen, hogy a lánya normálisan viselkedjen. A „normális” valószínűleg azt jelentette volna, hogy Szilvi mindent eltűrjön, semmiért ne lázadjon. Viszont a hiteslány kitartott, a gúnárnyakú pedig egyre idegesebb lett. Mobiljáról fenyegető üzenetet küldött a csaj telefonjára, a gyomorkavaró mondatokat ő is G. Z. rappel egyik dalából másolt ki. Szilvi nekünk megmutatta, de Esztó néninek és Céklafejnek nem. Félt. Azt mondta, Kevintől bármi kitelik. Mi csak nevettünk, és sajnáltuk őt, hogy ennyire cidrizik.
*
Azon a nap, amikor végleg eldőlt Szilvi és Kevin kapcsolata, utolsó óra után ismét a Duna plázába készültünk.
Vacak szeles idő volt. A gyorsan rohanó felhők közül néha előtűnt a Nap, de a sugarak valószínűleg utángyártottak lehettek – mint a gyenge minőségű kocsialkatrészek -, mert meleget nem adtak. Senki nem kívánkozott haza. Otthon mit lehet csinálni? Zsike, Kriszti, Merci, Diana ebéd után ráfeküdt a tévére, és onnan csak vacsorakor lehetett levakarni őket. Kiskanállal. Pörit elhagyta a Roxi barátnője, ezért olyan volt, mint egy kipukkadt lufi. Még Zorán is lógatta az orrát, ami olyan ritka volt, mint a szökőév. Tanulni már senki nem akart, én sem, hiszen nemrég fejeztük a félévet. Az én bizim lett a legjobb a 8. b-ben, de ez túlzottan nem dobott fel.
Hogy a járdán ne okozzunk torlódást, nem a suli előtti, hanem a srégen szemközt, az óvoda előtt gyülekeztünk. Vártuk, jöjjenek a 8. á-sok.
Láttuk Kevint, amint bedobja magát a járdaszélen álló, központ felé néző verdájába. Nem indult, csak járatta a motort. Végre szivárogni kezdtek a 8. á-sok, de sem Jancsó Timi, sem Oláh Máriusz nem rohant át hozzánk. Ballagtak a mentőállomás felé. Vagy nem vettek észre, vagy azt gondolták, nem rájuk várjuk. Szilvi indult, hogy átmenjen hozzájuk, és megkérdezze: velünk tartanak? Amint lelépett a járdáról, Kevin rátaposott a gázpedálra, a kocsi megugrott. A csaj észrevette a közeledő veszedelmet, megijedt, felgyorsult, így a verda sárhányója csak a lábszárát ütötte meg. A járdára zuhant.
Rögtön mentőt hívtuk: hat-hét perc múlva ott volt az egyik kocsijuk. Ha gyalog jönnek, talán gyorsabban odaérnek.
Kevin persze eltűnt. Mi a mentősöknek azt hazudtuk, egy öreg muksó vezette Suzuki volt a tettes. A rendszámát nem sikerült megjegyezni. Megvizsgálták a csajt: két térdén és jobb könyökén horzsolódott le a bőr, de erősen. Ellátták a sebeit, majd kórházba vitték, hogy kiderítsék, van-e valamilyen rejtett zúzódása. A rendőrség is megérkezett, kikérdeztek minket. Volt, aki azt mondta, nem látta, mi történt, volt, aki kamuzott, és a Suzukis verziót nyomta.
Kevinnek megint mákja volt, mert sem Szilvi apja, sem az igazgató nem jelentette fel. Mi, a csajok, hosszan tanakodtunk, most mi legyen, mert hát először kamuztunk. Vajon nem ütjük meg a bokánkat, ha utólag mondjuk meg az igazat? A hiteslány másnap sírva kért minket, ne áruljuk be a gúnárnyakút, mert abból igen nagy gáz lesz. Állás nélkül maradhat az apja. Ne akarjuk, hogy éhen haljanak. Biztosan túlzott, mégis megígértük, úgy lesz, ahogy ő mondja. Azt viszont biztosra vettük, ez volt a finis: örök időre vége a kutya-macska barátságnak.
Még bekötve volt a könyöke, amikor azt láttuk, hogy németórán visszaül Kevin mellé. Elájultunk. A következő, nem összevont órán elköltözött Raspótól, visszament a leghátsó asztalhoz. Helyreállt a fura frigy, pedig a srác semmit nem változott, ugyanolyan seggfej maradt, amilyen volt. A csaj azonban egyre fásultabb lett, és pont a németet kezdte hanyagolni. Mintha a Kevin szintjére akart volna süllyedni, ami persze lehetetlen volt.
Pöri, Lenuta, Merci és én azon agyaltunk, hogy mindkettőjüket megverjük. Aztán, persze mégse. De a gúnárnyakúnak megígértük, ha az Astrával jön a suliba, beverjük a szélvédőket, összekarcoljuk a kasztnit, kiszúrjuk az abroncsokat. Az is lehet, hogy felgyújtjuk, porig égetjük a verdát. Komolyan gondoltuk, de ő nem vett minket komolyan. A következő nap is azzal jött. Felkészültem: volt nálam egy hegyesre csiszolt hosszú szeg. Magyar órán kikérezkedtem a vécére, de az utcára igyekeztem. Palikát, a biztonsági őrt is ki kellett volna cseleznem, de semmi ötletem nem volt, mit kamuzhatnék. Így hát elmondtam az igazat. Megcsinálom helyetted, csillant fel a fiatal portás szeme. Kiderült, rettenetesen utálja a gúnárnyakút. Ő érettségivel őrzi az ajtót reggeltől késő délutánig, és annyi lóvét kap, hogy abból egy jó bicajt sem tudna venni. A tök hülye Kevin pedig még csak nem is köszön neki. Átnéz rajta. Nem adtam oda a szöget, csak megkértem, ne áruljon el. Megígérte, és tartotta a szavát.

(Folytatjuk)