Friedeck 1983-84

Vadkacsasült

Az albán fiúk a kis busszal és Sawade asszonnyal bevásárolni voltak, s a visszaúton egy vadkacsa szerencsétlenül ütődött neki az autónak. Felszedték, de semmi remény a gyógyulásra nem lévén, Sawade asszony nekik adta, hogy csináljanak vele, amit akarnak, de a közös vacsorán kívül, mert, ő úgy tudta, a vadkacsa ehetetlen. Nahát, ezt cáfoltuk mi meg .Belenyisszantani a fejébe, hogy a kínjai véget érjenek és a vére elfolyjon, majd rá a forró vizet, kopasztás, belső szerveket ki a szemétre, két darabra osztani, fűszerezni, be a sütőbe, 150 fokon a saját zsírjával locsolgatva, aranybarna pirosra sütve, majd a Sambal Oelekkel is ízesítve, a hozzánk csatlakozó tamil barátaink is az otthoni fellegekben jártak egypár percig. Az örömömet csak az rontotta, hogy másnap a főnök elég széles körben magyarázta, most már érti, hogy a román turisták hogy ették meg a hattyút Bécsben. No komment.

Kosovó Buchban

Osmani és Topali mint ikertestvérek jönnek elő az emlékezés egyre sűrűbb ködéből. Állandóan együtt voltak. Osmani talán egy évvel idősebb, tizenöt kilóval több, s kevésbé mosolygó. Toplai ugyancsak 180 cm körüli, barna hajú, és kimondottan európai és nem balkáni fehér arcával ütött el a megszokott vagy az előítéletekből felbukkanó albán balkán típustól. Az első hónapokban, azon kívül, hogy nagy betűkkel kiírták a szobájuk ajtajára KOSOVO REPUBLIC, hétvégeken többnyire már kora reggel elmentek Buchból valahova, esténként nem keresték vagy gyártották a hecclehetőséget, hanem bezárkóztak a szobájukba. A mindennapjaikat karikatúrák, fals hírek, jó és rossz viccek kiagyalásával töltötték. Több hónap telt el, mikor valaminek a kapcsán komoly beszélgetésre került közöttünk sor. Most, hogy beszélek róla, ugrik be, miért is.

Herr Sigg újra lerománozott engem. Ez volt a kedvenc szórakozása, hogy nem akarta, vagy nem tudta felfogni, hogy igen, onnan, Romániából jövök, de magyar vagyok, és pontosan ezért kellett eljönnöm. Valahogy rossz passzban kapott, már rég nem jött otthonról hír, vagy a depresszióhullám csapott össze fölöttem, így hát erre az újabb provokációra nem bölcsen hallgattam, mint eddig, hanem kifakadtam, és sok magas C-vel tarkított előadást tartottam a kisebbségi állapotról, s már nemcsak Herr Siggnek, hanem a lassan körénk gyűlt bámész népségnek. Herr Sigg, mint rendesen, eliszkolt azzal, hogy ez majd még téma lesz, s ha majd nem kapom meg a menekült státust, gondolkozzam s rájövök, hogy miért… A két balkán fiú félrehívott az udvarnak egy eldugottabb sarkába, és elkezdett faggatni, hogy is van ez a „magyarnak lenni Romániában”?! Osztrák-Magyar Monarchia, aztán előre és hátra a történelemben, Csaba királyfitól a Bécsi Diktátumig, vissza Trianonba, de lassan megnyugodtam, és egyértelműen és érzékelhetően sikerült dióhéjban megértetni velük, hogy mit jelent ma Erdélyben magyarnak lenni. Mikor arról beszéltem, hogy mit jelent naponta hallani, hogy ne beszélj az anyanyelveden, mert román kenyeret eszel, hogyan történik az országon belüli ide-oda telepítések által a családok szétzilálása, hogy minden olyan szervezetet, ahol megbeszélhetnéd a sajátságos problémákat, megszüntették, el addig, hogy már a gondolati szabadság is tiltva van… és csak úgy ömlött belőlem negyven év keserűsége. Hogy időt adjanak nekem és a vérnyomásomnak a normális szintre visszatérni, átvették ők a szót, és kiderült, hogy azonos csónakon lavírozunk, csak más tengereken. Ettől a naptól kezdve lassan, óvatosan, alig érzékelhető kis adagokban kezdtek beavatni a küldetésük részleteibe. Ők nem menekültek, őket a föld alatt működő Kosovo Köztársaság választotta ki és küldte Svájcba, hogy amint lehet, iratkozzanak be a zürichi Közgazdaságtani Egyetem állampolitikát tanító fakultására, és alapítsák meg a Svájcban élő, szerbek elől menekült több ezer albán koordinációs központját. Az egész heccgyártás és az állandó rossz és jó viccek sütögetése egyfajta farsangi álarc, mert a szerb titkosszolgálat keze itt is jelen van. Sok kérdésre nem tudtam válaszolni. Van-e Erdélyben aktív tevékenység, hogy külön országot és ne autonómiát kapjunk, mert ők már évek óta tudatosan készülnek erre. Nem tudták megérteni, hogy nálunk a szeku nem akkor csap le, amikor már történt valami, hanem még a gyökér előtt valahol, mikor a gondolat alig kezd csírázni, már el is tűnik a mag, ismeretlen helyre és bizonytalan időre. Mi arra ítéltettünk, hogy ne felejtsük generációról generációra továbbadni, hogy velünk egy szörnyű igazságtalanság történt, tartsd nyitva a szemed, és majd ha eljön a pillanat, akkor igen, akkor tedd, amit tenned kell, de mártírok futószalagon gyártása nem használ az ügynek, csak gyengíti a sorokat. Ó, nagyon sok délutánt (a kötelező szieszta idejét) töltöttünk együtt, de csak ma jövök rá, hogy míg én őszintén vallottam, ők bólogattak, teljesen együtt éreztek velem de hogy ezt ők hogyan csinálják, valahogy mindig titok maradt. Mikor egy pár héttel előttünk elhagyták a Házat, Topali átadott egy telefonszámot, András, ha bajban vagy, ezt hívd, és egy órán belül, de lehet, hogy sokkal gyorsabban, 150-200 albán lesz melletted. A telefonszámot sokáig őriztem, olyan aranyletét volt, amihez soha nem kellett hozzányúlnom, de egy biztonságérzést adott, és ez a legtöbb, amit ember idegenben ajándékul kaphat. Húsz év múlva aztán Topali és Osmani egyre sűrűbben jelentkezett a nagy újságok hasábjain, sőt, hetente kétszer-háromszor is az esti hírekben mint külügyi államtitkárai egy még csak születőben lévő, de hamarosan megalakuló Kosovo államnak. Nekem idegen a kosovói recept, túl sok vér folyt, és a fanatizmustól is mindig libabőrt kapok, de valamit megtanultam: Csak várni nem elég, bármilyen kis lépést is, de tenni, álladóan tenni kell!

(Folytatjuk)