Kél a hold a város felett. Az erkélyen ülök. A májusi este súlyos az illatoktól. A hegy mögül tejfehér fény árad, sötéten rajzolódik az égre a várfal és a bástya. Alig érezhető szél motoz a virágba borult körtefa ágai között. Az erdőből, amely a várfal mögött sűrűsödik, éjjeli madár kiáltása hallatszik. Aztán kibukkan a holdtányér a hegy taréja mögül és lassan az égboltra emelkedik. A város a völgyben szinte nappali fénybe borul, s a falevelek remegni kezdenek. Megbűvölten nézem a holdat. (Egy francia meséskönyvben – amelyet elajándékoztam, s aztán sohasem tudtam többé a nyomára bukkanni – olvastam egy mesét egy indián fiúról és leányról, akik nem lehettek egymáséi, mert törzseik ellenségeskedtek, s ezért a föld alatt ástak maguknak alagutat, hogy találkozhassanak, de megtudták ezt ellenségeik, és befalazták az alagút kijáratait. Megkönyörült rajtuk akkor a Nagy Fehér Szellem, aki a Holdban lakik, és magához emelte őket. A holdfényben nyíló fehér tölcsérvirágot talán a lány könnyei öntözik, azért nyílik éjszaka – már nem emlékszem pontosan.) A hold mozgása és jelenléte az égen boldoggá és elvágyódóvá tett, titkok nyíltak ki bennem. A hold a városom felett, a fenyőerdő felett, a körtefavirág édes-kesernyés illatának emléke itt, a füstszagú, poros könyvtárban, a síkvidéki, szeles, poros város piszkosan meleg forgatagában csak fájni tud, és vonz, vonz, mint a hold a halott szerelmeseket.

Zárójel 1

Valószínűleg tulajdonító-ösztöntől vezérelve szeretném minden áron „rögzíteni”, „magamévá tenni” a világot – illetve a világ szépségeit – és – bármilyen is volt – a széppé távolodó múltat. A múlt szép, mindig szép, mivelhogy sikerült túlélni…

Elemista koromban verset írok a pillangóról vagy az estéről. Később rajzolok. Mindig azt, amit valamiképpen szeretnék a magaménak tudni, „megragadni”, hogy el ne illanjanak tőlem: a Fekete-templomot, egy hasonlíthatatlan pillanatában a napnak és évszaknak, amikor az alkonyodó égbolt üvegzölddé halványul. Brassóban április ilyenkor könnyű széllel jelentkezik, amely este hét óra tájt hűvös földszagot, erdőillatot hoz. Apró papírra festek, rajzolok, sokszor órákon át, küszködve, hogy a rossz minőségű, háborús színes ceruzával mindezt visszaadjam. A legnagyobb csoda, hogy tényleg sikerül. Később jövök rá, hogy a művészethez tulajdonképpen semmi sem feltétlenül szükséges, csak maga a művészet.

Zárójel 2

Azt hiszem, csak azok törekszenek a világ művészi birtokbavételére, akik semmilyen más – társadalmi, politikai, gazdasági, tudományos, erőszakos, szexuális stb. – módon nem képesek uralmuk alá hajtani az embereket és eseményeket. Goethe példája nem mérvadó. Ő is csalódott államférfiúi ambícióiban, természettudósi becsvágyában. Napóleon, Hitler, Sztálin nem volt művészi hajlamú, Lenin sem. Leonardo da Vinci mégis inkább művész.

Tulajdonképpen zsidó polgári, baloldaliasan polgári légkörben növök fel. Ebből arra kell következtetnem, hogy anyám befolyása sokkal erősebb volt, mint az apámé. Ő különben hamar kiszakad az életünkből: ötéves sem vagyok, amikor elköltözik itthonról, az aggodalmasan összehordott, megvalósított meleg és tisztes polgári fészekből, amely lassan pokollá vált körülötte, anyám tűrhetetlen, békétlen természete miatt. Összeegyeztethetetlen pólusokként éltek összezárva, a kispolgári család spanyolcsizmájába szorítva, amelynek kereteit mindketten fétisként tisztelték, de amelyből tudat alatt mindketten szabadulni igyekeztek: apám a művészet, irodalom régióiba (melyhez biztonságérzetet, igazi szabadságot tökéletesen alkalmazkodni tudó második felesége biztosított majd), anyám pedig alapvető frigiditása vonzásába, melyet – ha képes lett volna önmagával valaha is szembesülni – tudatosan vállalt cölibátussal védelmezhetett volna; így az örökös kettősség, hazugság felőrölte idegeit, acsargó gyűlölködésbe torzult a férfi ellen, aki „elhagyta egy kurváért”, aki „megszökött a családi felelőssége elől”, aki „a háború idején képes volt otthagyni zsidó feleségét és védtelen kislányát” stb. stb. E klisék jól időzítetten, kellő módon hatottak később a nem kevésbé kispolgári, s évtizedek után, a szocializmus évei alatt sem sokat változó kispolgári közvélemény előtt, s politikai zsarolás eszközével vitték tovább anyám csillapíthatatlan gyűlöletét, bosszúját volt férje – életében az egyetlen férfi – iránt, akinek sohasem tudta megbocsátani azt, hogy ő maga tulajdonképpen sohasem érezte szükségét férfival való együttélésnek, szerelemnek, házasságnak stb. Pokoli magánya és kiéletlen szeretetvágya lavinaként zuhant reám, és – lehajtott fejjel, megalázva vallom be most, ilyen későre, amikor már semmi sem változik meg alapvetően egy ember életében – sikerült is betemetnie: sohasem voltam képes kiszabadulni e tomboló érzelemzuhatag alól, amelyben a gyűlölet, féltékenység és zsarnoki hatalomvágy jól megfér a bálványozó szeretettel, kényeztetéssel, védelemmel, becézgetéssel, lemondással mindenről stb.

Tulajdonképpen ilyen módon természetesen az anya szerelme határozta meg fejlődésemet; ez a szerelem nem olyan minőségű, mint az apáé, sokkal erősebb, erőszakosabb, zajosabb. Hatása éppoly mértékben eredményes, mint a növekedő idegenkedés és ellenérzés, amit az évek folyamán kivált majd belőlem.

Az engem környező, velem érintkező világ a magyar anyanyelvű vidéki zsidó polgárság világa: eleven eszű, értelmes, emancipált, arcátlan és sokat olvasó kölykök szülei ezek, jómódú, jórészt az úgynevezett procc réteg tagjai. Kik is ezek a szülők? Orvosok, ékszerészek, órások. Bankemberek. Olykor zenetanárok. Kereskedők. Gyógyszerészek. A háború alatt – zsidók lévén – legtöbbje, főleg a kisebb jövedelműek, baloldali, antifasiszta. A háború után akinek magyar – észak-erdélyi – területen volt rokonsága, háborús rokkanttá, árvává válik – mint anyám is. Anyja, két nőtestvére, több más rokona ég el Auschwitz kohóiban. E rokonokat szinte nem is ismerem, gyerekkoromban országhatár választ el tôlük, arctalanul tűnnek el a semmibe életemből. Az egész dolognak csak jóval később ébredek rá valódi jelentőségére. Annál is inkább, mivel olvasmányaim, kultúrám magyarsága, az első iskolaévek katolikus nevelése keresztény magyarnak tüntet fel önmagam előtt, s sokáig nem is fordul meg fejemben zsidó hovatartozásom: sőt, a korszellem úgy hat a gyermeki tudatra és érzésvilágra, hogy halvány antiszemita mellékzöngékkel ködösíti el azt.

Az apa világa elenyészik: ebben a kavart lakosságú városban nincsenek magyar írók, költők. Elvétve akad egy-egy festőművész, egykor itt született Áprily Lajos, a Jekeliusok (szászok) kései leszármazottja, de szinte nyomtalanul tűnik el a helyi szellemi térképről. Apám tulajdonképpen szintén hamarosan elszakad innen, a főváros felé gravitál, ahol a székelyes-székelykedő irodalmi-szellemi vaskalaposság és provincializmus kevéssé hat és uralkodik. Európai formátumú műveltsége, alkata rég elszakította már ettől a televénytől, amelyhez azonban mégis tartozni érzi magát, de amely kissé kiveti magából, mint idegen testet. Meghasonlottsága rányomja majd bélyegét egész alkotói munkásságára, mivel nem tud, nem akar, és nem is lehetséges felülemelkednie, véglegesen kiszakadnia saját, különbejáratú „erdélyi magyar ugarából”. Ha ez sikerül neki, akkor Németh László, Déry, Fejes vagy akár Cseres Tibor módján szólal meg, illetve, költőként, nem is tudom, kivel egyenrangúan (Babits? Kosztolányi? mert jelen pillanatban nem ismerek korosztályabeli költőt, aki megmaradt ugyan klasszikusnak, de itt és most úgy írna verset, mint ő).

Szóval elköltözik Bukarestbe, hogy ne lássa többé anyámat s egész gyötrött ifjúságának színhelyét. De furcsa, nehézkes, fájó, nosztalgikus alkata köti a régi helyzethez. Tulajdonképpen egész életében siratja e falakba, hegyekbe, alacsony égboltba elevenen idefalazott ifjúságát. Így marad meg erdélyi magyar költőnek, írónak, s maradna meg akkor is, ha Honoluluban vagy a Holdon élne.

Sokszor csodálkoztam: hogy lehet nosztalgiát, elvágyódást és visszavágyást örökölni egy apától? Érzem, nyomon tudom követni magamban génjeinek útját. Indulatokat, napi szokásokat is lehet örökölni: gyerekkorom óta halálosan, kétségbeejtően idegesít, ha anyám a pirítóskenyeret ropogtatja. Apámat ugyanígy idegesítette, gyilkos gondolatokat ébresztett benne apjának, az én galamblelkű nagyapámnak ugyanez a tevékenysége…

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. november 1.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ