Meg­lepő kérdéssel for­dult hozzám a mi­nap egy hölgy. – Mon­danám meg, mi az élet értel­me!
Per­sze a hölgy, ahogy gon­dol­hatják is, már ko­ro­so­dott, sima, fe­ke­te hajában már itt-ott ősz haj­szálak csil­log­tak, de már úgy tűnt, nem törődött velük, a szar­kalábak is meg­je­len­tek a sze­me sarkában, de még rácsodálko­zott a világra. Igen, ab­ban a kor­ban volt, ami­kor már rég nem a sze­re­lem, az álmok a fon­to­sak, más, egyéb. Talán az, ami még csak nem is sejtés, de már ke­res!

Meg­mon­dom, őszintén el­csodálkoz­tam a már-már szónoki, várat­lan, színpa­di­as kérdésétől, annál is inkább, mert nem érzem ma­gam se meg­mondó em­ber­nek, sem oko­sabb­nak másoknál. Főleg az élet értelméről nem próbálkoz­tam soha fi­lozófiai szak­dol­go­za­tot írni. Va­la­mit he­beg­tem, va­la­mi olyant, hogy hon­nan ju­tott ez Önnek eszébe? Pon­to­sab­ban, hon­nan ju­tott eszébe, hogy ezt éppen tőlem kell megkérdez­nie. – Hát nem én lennék L.Gy? – kérdez­te. – De igen – mond­tam. Mire a hölgy szin­te vidáman: – Nohát! – mond­ta.
Nohát, nohát! – vil­lant át raj­tam csúfondáro­san a fölszólítás, s fölötlött ben­nem az is rögtön, ahogy az érettségi előtt, az emlékköny­vek lap­ja­in ke­restük a választ erre a na­gyon fon­tos kérdésre. Vers­so­rok, idéze­tek vil­lan­tak, sommás ta­nulságok, hát mond­tam: – Az élet értel­me, az élet maga…
S föllégez­tem a vála­szomtól. Meg kell mon­da­nom már-már ki is húztam ma­gam, meg vol­tam eléged­ve ma­gam­mal, bölcs és okos vagy – akar­tam nyugtázni, hisz valóban az egyik le­hetséges választ ad­tam, amit erre a kérdésre adni le­he­tett. – Mond va­la­mit – mond­ta a hölgy is egy ki­csit el­gon­dol­koz­va, ola­jos, s talán kissé bána­tos fe­ke­te sze­me­it rám vil­lant­va: – Ha jól meg­gon­dol­juk, még iga­za is le­het. És egy újabb szünet után: Hát igen – fűzte hozzá – az élet értel­me, hogy értel­me­sen éljünk.
El­hall­ga­tott, egy ki­csit magába révedt, mint aki ízlel­ge­ti a sza­va­kat, le­haj­tot­ta, majd fel­ve­tet­te újra a fejét, a sze­mem­be nézett, fölemel­te még az uj­ja­it is, mint­ha csak fe­nye­get­ni akar­na, majd, talán hogy ne tűnjön sértésnek rám is mo­soly­gott: – Még gon­dol­koz­zon – mond­ta. És ke­cse­sen, szellő leb­ben így, ked­ve­sen, el­li­be­gett.
Ott áll­tam a Kos­suth utca sarkán, ahol az ilyen fon­tos kérdése­ket föl szokták ten­ni, áll­tam. Vi­szont a kérdés, ha már beültették az agyam­ba, nem ha­gyott nyu­god­ni. Iga­za van – gon­dol­tam, már elég vén va­gyok ah­hoz, hogy egy­szer ez­zel a kérdéssel is szem­besüljek. Elég vén, ha már fi­a­ta­lon nem tud­tam választ adni. Mert bármi­lyen fur­csa is, ak­kor kell, az ilyen kérdése­ket fel­ten­ni, amíg még előtted a választás le­hetősége. Mert ez a leg­fon­to­sabb. A választás le­hetősége. És most már számba vet­tem a le­hetséges vála­szo­kat: – Házat építeni? – hisz min­den va­la­mi­re való em­ber házat épít.
– Hát… Az is!
– Családot alapítani?
– Fölvil­lant az unokáim arca. Van annál szebb?
– Hin­ni?!
– A hit a megküzdött igazság – vil­lant va­la­hon­nan az agyam­ba. Igen. Azt is.
– Sze­ret­ni? Álmod­ni, és az álmo­kat meg­valósítani?
És sora vet­tem mind­azt, ami­lyen vágyai, álmai le­het­nek az em­ber­nek: ez len­ne az élet értel­me? Ez? Vagy van va­la­mi mélyebb értel­me, célja is?
Dühösen gon­dol­tam az il­lető hölgy­re, a fene a jó dolgát… De a fölve­tett gon­do­lat nem ha­gyott nyu­god­ni. Vála­szolj rá, gon­dol­kozz. Hisz per­sze, hogy van értel­me az élet­nek. Hisz per­sze, hogy az élet értel­me az, hogy értel­me­sen éljünk! De mit je­lent az, hogy „értel­me­sen éljünk”? Ne­kem egyet, másnak mást. Az élet értel­me próbálkoz­tam az, ha min­dent átéltél: sze­rettél, sze­ret­tek, dol­goztál, szen­vedtél… stb, stb.
Nem nyu­god­tam meg. Na­po­kig gon­dol­kod­tam. So­rol­tam a le­hetséges vála­szo­kat, válo­gat­tam a vágyak, óha­jok, kihívások közt. Aztán fölvil­lan­tak azok is, akik előttem éltek? Fölvil­lant Z-nek a te­metése, a ha­tal­mas tömeg. Őt azért sze­rették, mert min­den­ki­hez ked­ves volt. D-t, mert kivívta a közösség el­is­merését… Az egyik­nek, az volt az élet értel­me, hogy rákérdez­zen, a másik em­ber­re, Z-nek, hogy segítsen. És most újra fölvil­lant, amit a hölgy­nek mond­tam: az élet értel­me, az élet maga… Igen össze­gez­tem, nem is kell egyéb, s több. Ennyi. Hogy öntörvényűen, a saját vágya­ink, álma­ink, tudásunk sze­rint éljünk. Hisz a világ leg­na­gyobb ajándéka maga a pusz­ta lét. S hogy harmóniában élj a tes­ted­del és a lel­ked­del. Az élet értel­me, hogy reg­gel felébredsz, s fölkelsz, este le­fek­szel, s közben per­sze örülsz, hogy élsz. Hogy fú a szél, ömlik a napfény, vagy este rád könyökölnek a csil­la­gok. És Te, per­sze, közben te­szed a dol­god… Eset­leg gon­dol­ko­zol az élet értelmén. Kell ennél több?

(Forrás: eirodalom.ro)

1. Pusztai Péter:
   2013. augusztus 4. 13:25

   Az élet értelme az, hogy legyen morális hiteled. A többi jön magától.