Serdülőkor

Serdülőkorom megfoghatatlanul pergett ki ujjaim közül. Mint valami alvajáró, megbűvölten készülődtem valami nagy, csodálatos és romantikus idôre, amely majd az élet lesz. A könyvekből készen determinált sorsok sorjáztak elém, természetesnek vettem, hogy az ember sorsa összefüggő oksági folyamat, amelyben minden egyensúlyba kerül a kompenzáció törvényének értelmében. Nem tudtam, hogy semmilyen törvény nem alkalmazható egyéni sorsunkra, fôként ha azt nem kívülről nézzük, hanem leélni kényszerülünk. Bizakodva és hihetetlen felelőtlenséggel lebegtem a tennivalók felett. Meggyőződésem volt, hogy a dolgok maguktól kialakulnak, elrendeződnek. Helyesebben, nem is törődtem a dolgokkal. Semmivel sem törődtem önmagamon kívül, de önmagamat – testi, fizikai mivoltomban – növekvő rettegéssel, szorongással kezdtem figyelni.

Valamelyikük kiondoláltatta a haját! Ott, a hátulsó padban! – A „szemüveges kígyó”, ahogyan a lányok nevezték, rám függeszti vízszínű szemeit a sokdioptriás szemüveg mögül. A hajam mindenki figyelmét magára vonta – hullámos volt, dús és füstszőke, nem volt szükségem fodrászra soha. Méltatlankodva kapok a hajamhoz; a hercegnő nevét viselô leányiskolában puritán elvek uralkodtak, tilos volt fodrászhoz, kozmetikai szalonhoz s más hívságos intézményekhez fordulni, szépészkedni, fiúkkal korzózni. A fekete klott egyenruha, makulátlan fehér gallérral, középkék szövetcsokorral a nyakban és hasonló kék karimájú fekete filckalappal kötelező viselet volt minden gimnazista lány számára, hogy az utcákon leselkedő vénkisasszony-tanárnők messzirôl észrevegyék őket, ha moziban vagy a korzón megjelentek, egyedül, többedmagukkal csoportosan vagy – horribile! – fiúk társaságában. Szánalmas jelenetek zajlottak le az igazgatói irodában, ahol a rajtakapott és lefülelt leányzók könnyek közt bizonygatták, hogy „az unokafivérükkel” sétáltak a park árnyas sétányain az esti félhomályban. Akkor felvilágosult környezetem és baráti köröm hatására csupán felháborodást és enyhe szorongást éreztem, igyekeztem – félelemből – alávetni magam az iskolai rendszabályoknak. Később gondolkoztam csak el a bigott boszorkányüldözés ezen iskolai változatának kivitelezőin, és felrémlett bennem az a kérdés, hogy mi is vitte rá ezeket a – harminc és ötven közötti – szemüveges és elônytelen külsejű, vagy kínosan tiszta és valamitől hihetetlenül megkeseredett szentfazekakat, hogy képesek legyenek sötét parkokban és utcaszegletek mögött, viruló és tombolni kész nőiességű kamaszleánykák első csókjait meglesni?

Most, ahogy vissza tudok emlékezni, igen sokat szólítottunk kisasszonynak tanárnőink közül. Néhányuk a lányok és valószínűleg a fiatalabb, szabadabb elvű és felvilágosultabb tanárnők réme volt. A szemüveges kígyó – M. kisasszony – is közéjük tartozott. Ha az SS-be veti sorsa, valószínűleg lovaglókorbáccsal verte volna áldozatait. Így csak az erkölcsök megvesztegethetetlen őreként vadászott iskolásleányok után a város utcáin, és tisztán emlékszem, hogy a nagyon szép lányokkal gyűlt meg mindig a baja: magas, éles hangja messze visszhangzott a hosszú folyosókon, miközben a szigorú, vöröshajú és mindig gyöngyházgombos, rózsaszín selyemblúzt viselô igazgatónő elé hajkurászta áldozatait. Hullámos, csillogó hajam is kiváltotta ellenszenvét, és parancsot kaptam, hogy vékony hajhálóba szorítva viseljem, ami meglehetősen bizarr külsőt kölcsönzött a korombeli – 13-14 éves – leánykáknak. Lázadoztam az ostoba háló ellen és otthon messze hajítottam, sőt – ami az iskolai megrovás nélkül eszembe se jutott volna – papírcsavarékokba erőszakoltam a hajamat, hogy másnap bosszúsan és dühösen fésüljem, keféljem félórán át a báránygöndör kócot fejemen.

(Évek múltán találkoztam az utcán M. kisasszonnyal. Szánalmasan öreg volt és megtört, annyira, hogy képtelen voltam a legkisebb elégtételt is érezni csúfos bukásán: már világos volt előttem, hogy minden nő halálos ellensége – a magány – tartja könyörtelen hatalmában. Hosszan néztem meggörnyedt és megadó alakja után … és sajnáltam.)

Addig azonban még alkalma volt engem is leleplezni, mert több ízben is látott fiúk társaságában. Felhívatta anyámat az iskolába és kipakolt neki. Legnagyobb meglepetésére és felháborodására ellenállásba ütközött: anyám kijelentette, hogy tudomása van fiúbarátaimról, akiket egytől-egyig ismer, „jó családból származó úrigyerekek” és gyerekkori pajtásaim, s különben is ő garantál a saját gyermekéért, hogy mernek róla valamit is feltételezni?! Az ellentmondás ördöge anyámból abban a percben a leghelyesebb és leghaladóbb magatartást váltotta ki, anélkül, hogy alapvetően módosította volna merev nézeteit, amelyek elkendőzték előle a valóságot – nevezetesen azt, hogy egy 13-14 éves lányban igenis ébredezik a nemiség, és a kamaszlány lélektana kemény dió minden szülő számára. M. kisasszony korlátoltsága azonban tromfot kapott anyám harciasságától, amely elől takaródót fújt. De anyám dühösen elhatározta, hogy kivesz ebből a „sovén, antiszemita” iskolából, és átirat másikba. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy reám gyanakodjon – tulajdonképpen nem is volt miért, hihetetlenül gyáva és óvatos voltam. De a külszín – fejlettségem és látszólagos emancipáltságom – mindenkiben azt a benyomást kelthette, hogy szabadosan nevelt, koraérett leányka vagyok.

(Most is emlékszem arra a hihetetlen megszégyenülésre, amikor egy születésnap alkalmával „zálogosdira” került sor, és a fiú, akivel csókolózni kellett, diadalmasan, nagy hangon kiáltotta ki a társaság előtt, hogy nem tudok csókolózni! Hasonló korú barátnőm, lágy tekintetű, érzéki zsidó leányka már rég túl volt sok mindenen – nemsokára a szüzessége elvesztésén is –, amikor én még mindig azon töprengtem, hogy mi is a tudnivaló egy csókon? Idegenkedtem mindenféle kérdezősködéstől, és úgy tettem, mintha mindent tudnék. Magatartásom előrevetítette későbbi helyzetemet, amikor, már húszon túl, egy gátlásos, hosszúra nyúló szüzesség nyűgében restelltem bevallani a faggatózó jóbarátnőknek és kitartóan udvarló fiatalembereknek szánalmas „lemaradásomat”, inkább azzal hencegtem, hogy „már rég megtörtént” és még sztorit is költöttem a dologról…)

A csókolózás titkára csak 16 éves koromban jöttem rá, amikor végre olyan fiú csókolt meg, akibe szerelmes voltam.

Milyen volt az élet? A „külső”, a másoké – abban az időben? Be kell vallanom, hogy alig emlékszem, semmi benyomást nem tett rám. Alapvető közönyöm, befelé fordulásom és egy tökéletes védettség – az anyám magabiztos és öntudatlan agresszivitása – elzárták előlem „a világot”. Könyvek, kis köröm eseményei (csókok, séták, apró szerelmek, mozi, a leckék): több nem fért felfogóképességem sugarába.

Oda mentem, ahova vittek. Így kerültem bele – inkább a kínálkozó szórakozási lehetôség, semmint az ügy ismerete révén – az Izrael állam felépítéséért harcoló ifjúsági szervezetek egyikébe, amely a számomra teljesen érthetetlen Hasomer Hacair nevet viselte.

Ezek a szervezetek akkoriban teljesen legálisan működtek; mire megszüntették őket, én már rég el is felejtettem létezésüket. Izrael államról és problematikájáról sem hallottam addig soha, és a szervezet gyűlésein is csak halvány képet nyertem róla. Ha jól emlékszem, talán még azt sem tudtam, hol van Izrael, illetve Palesztina – semmiképpen sem azonosítottam a zárdai hittanórákon tanult Szentfölddel. Nem voltam én igazi zsidó – mint ahogy nem voltam igazi keresztény sem. Fiatal kamaszlány voltam, tele életvággyal és tetszeni akarással: a Ken-ben – így nevezték barátaim a szervezetet – sok ismerős fiú és lány gyűlt össze, énekeltek, pl. az Internacionálét héber nyelven, meg indulókat, amelyek építésre, harcra buzdítottak, de amelyeknek szavai furcsa, idegen fonetikájukkal valamilyen esztétikai ellenérzésen kívül semmi érzelmet nem váltottak ki belőlem. A szervezetet két fiatal vezette: egy fiú és egy lány, akik arra buzdítottak bennünket, hogy hozzunk önkéntes hozzájárulásból könyveket a szervezet számára, a könyvtár részére és olvassunk sokat. E tanácsot nem volt nehéz meghallgatnom, amúgy is szinte minden időmet olvasással töltöttem.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. november 15.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ