Friedeck 1983-84

Partin

Annak ellenére, hogy majdnem minden hajnalban azzal ülök a gép mellé, hogy megírom azt az egy oldalt, az utazást Dante poklának 77-ik bugyrába, igen, azt a NAPOT, amikor, úgymond, nem történik semmi, csak mi Friedecken vagyunk, és Pampa meg mindenki más, akiket szeretünk, valahol nagyon messze, nem tudom megtenni. Leírhatatlan!

Úgy voltunk ott, mintha egy zuhanó repülőben, azt sem tudod, milyen magasról, meddig tart a zuhanás, érzed az életveszélyt, egyetlen, amit tehetsz, mereven ülsz, lekötve, magadra figyelsz, teszel mindent, amit az induláskor megmutattak, és vársz, vársz, bízol a pilótában s a magad szerencséjében (ha tudsz, még imádkozhatsz is), de te befolyásolni az eseményeket nem tudod. És nincs visszaút.

Menekültem akkor is, és menekülök ma is az ilyen gyötrelmes napoktól. A bridzs az elején hetente kétszer, aztán mikor órákat is kezdtem adni, naponta elvitte a gondolataimat. A klub Schaffhausenben, ahova majdnem mindig valaki más vitt és más hozott haza (ezt ők döntötték el, annak függvényében, hogy ki ér rá aznap, nem volt tehát semmilyen szabály), olyan volt, mint akkor Nyugat-Európa bármelyik kisvárosának a bridzsköre. Volt egypár egészen fiatal asszony, olyan 65 év körüli, aztán a nyerő 70-74 éves férfiak és a nagy tömeg, akik az átlag életkort jóval 80 fölött tartották. B. Tamás szerint a fűtésköltségeket megspórolni meg az őket a címükön kereső halál elől menekülnek ide játszani. Viszonylag sok volt a magyar. És az tűnt fel, de szél ellenében kilométerekről is érezhetően, hogy amennyire az USA lakosait megosztja, hogy őseik a Santa Maria, a Nina vagy a Pinta hajón jöttek, vagy jóval utána, ugyanúgy itt a választóvizek a második világháború, ‘56, a Prágai Tavasz, ezek azok az események, amelyek a Kárpátok medencéjéből innen-onnan megszökött magyarokat beskatulyázta egy lehetetlen kasztrendszerbe. Kevesen voltak, és inkább a Jura korszakban élő Archaeropteryx ősmadárra emlékeztettek azok a Uram-bátyámok vagy Bátyám­uramok, akik a második világháború alatt vagy után mentették át életüket és a vállalati kasszát Svájcba. Megjelentek minden összeröffenésen mint muzeális értékek, és mindenkit kivétel nélkül mélységesen, de roppant udvariasan lenéztek. Maga a bridzs velük számomra egy röhej volt, másoknak kínszenvedés, mert állandóan azzal telt az idő, hogy „Urambátyámeltetszettnézniapikketakörrel”, s ez verkli módra ismétlődve, meg a kényszerudvariasság, hogy a földre leesett lapjukat vedd fel s add a kezükbe, de meg ne nézd, hogy mi az, mondták ezt akkor, mikor minden lapjukat a terem túlsó felében is látni lehetett, annyira kiterítették közszemlére a merev ujjaik között. Aztán a vattában kifogott ’56-os nemzedék, akiket Svájc nemcsak tárt karokkal, hanem vetett ággyal és nyitott egyetemi és vállalati kapukkal fogadott. Ahogy a türelmetlen, dacos gyermek kíván „mindent, most azonnal”, úgy várták el a segítséget, és, mint a gyermeket rosszul nevelő szülők, úgy is kínáltak fel s adtak meg nekik mindent. Kétségkívül, meg kellett dolgozni érte, vagy tanulni kellett, ingyen itt sem adtak soha semmit, de a felkínált lehetősége annak, hogy a saját kezükbe vehették a sorsukat, egy jót akaró környezetben, az élet óriási ajándéka volt számukra. Akiket megismerhettem, mind befutott vállalkozók, egyetemi tanárok, művészek, történészek és még sorolhatnám a társadalmi lépcső magas emeleteire vezető fokait voltak. A Prágai Tavaszt kihasználó potyautasok már nem élhettek 100%-osan az 56-osoknak felkínált lehetőségekkel, de a nemrégiben kitaposott út még járható volt, és így viszonylag rövid időn belül elérték a pénzben mért létrafokokat, az „újgazdagék” jelzővel járó minden előnyével-hátrányával. Mert azért viszont mindent elkövettek, hogy eltűnjenek a mesterségesen felállított láthatatlan „berlini falak”. Emlékszem, egyikük, aki a Bódeni-tó partján csodálatos villát épített, már csak azzal tudta századszorra dicsekedő partira csalni a Santa Maria utasait, hogy szenzációs látnivalóként meghívott engem is, a különös erdélyi menekültet. Már útban arrafelé kioktattak, hogy a vagyonát disznótápszer csempészésével szerezte. A német parton jóval olcsóbban lehetett beszerezni, és az elején egy kis motoros csónakkal, majd ma meglátom, milyen jachttal hozza az árut törzsrendelőinek, és már mindenkit elborzaszt anyagi sikereinek fitogtatása, ezért ahányszor emeletet vagy télikertet épít a villájához, és ennek alkalmából partit rendez, kénytelen kitalálni valami extra attrakciót is, mert másképpen mindenki lemondja a részvételt. Aznap én voltam az. Nem untatom sem magam, sem mást az ételek és italok milyenségével és mennyiségével, s talán nem is tudnám már felsorolni, hiszen az italban, ahogy nálunk mondtuk, hátúszó versenyt lehetett volna rendezni, az étel pedig már a fülünkön jött ki. Mikor a kellő szesz nyomás beállt, megkért, énekeljem el a Székely Himnuszt. És ezt aztán az est folyamán még vagy tízszer, hogy a társaság több tagja sírva vigadhasson. Ó, hányszor hallottam az est folyamán, hogy András, ha csak azt hallom, „Erdély”, már sírnom kell. Látni sohasem láttam, de Trianon, Trianon… Istenem, ha nem lett volna Trianon…??!!! Most utólag nagyon sajnálom, hogy nem kérdeztem rá, hogy akkor mi lenne?!

De akkor inkább azon voltam, hogy mielőbb menjünk vissza a Házba. Andris is elfáradt már a sok videónézésben, s a vendégsereg is felzabált vagy jó svájci szokás szerint elpakolt mindent. A házigazda éppen még tust húzatott, hogy most következik az est fénypontja, és széles gesztussal átnyújtott nekem 50 svájci frankot azzal, hogy ennyit Pavarotti sem kapott a La Scalában, és ezt tulajdonképpen Erdélynek küldi. Már valami elavult dzsentri gesztussal vissza akartam dobni, de Andrisnak több esze volt, kivette a kezemből. Ne marháskodj, Táti, ezzel megveszem az új kipufogót! Megköszönni valahogy elfelejtettük, a meghatottságtól vagy undortól, már nem tudom. De még mindig jobb volt, mint a Házban lenni egy olyan napon, mikor nem történik semmi!

(Folytatjuk)