Barátaim közül egyesek, akikkel hetente két-három estét – anyám beleegyezésével (akinek kommunista meggyőződése nem zárta ki a zsidó érzelmeket, bár nem volt cionista) – a szervezet helyiségében töltöttem, eléggé jó anyagi helyzetben lévő családok gyerekei voltak. Mégis zavart a társaság nagy többségének némileg elhanyagolt és szegényes külseje, illetve a székház szegényessége is. Idővel rájöttem, hogy mi tulajdonképpen a szervezet „proletár” ágához tartozunk, az ún. „úrigyerekek” egy másik, szebb helyiségben találkoznak, és szervezetük az előkelően hangzó „Gordonia” nevet viseli. Ez azonban nemigen zavart engem, mert tulajdonképpen semmi közöm sem volt a többiekhez, kimondottan csak az én barátaimért jártam oda, leginkább H-ért, egy hórihorgas, göndör hajú fiúért, akibe, úgy éreztem, szerelmes vagyok, és akivel órákon át ültünk a moziban, egymás kezét szorongatva. Mégis olykor bosszantó tolakodásnak voltam kitéve, különböző, rosszul öltözött és igen modortalan ifjak részéről, akik a szervezetben dívó „demokráciát” – „haverságot”, ahogyan itt az egymásközti viszonyt nevezték a tagok – úgy értelmezték, hogy megengedhetik maguknak az udvarlást az „osztálykorlátok” áthágása segítségével. Zaklatásukkal odáig mentek, hogy a szervezetet vezető fiút kértem meg, lépjen közbe. Forrt bennem a felháborodás – hogyan merészelik, nem látják, hogy nem vagyunk egy csordából valók?

(Egész női életemben végigkisért ez a torz helyzet: a felfelé törekvő, primitív férfiak tolakodása, akik közül nem egy életreszólóan vállára vette volna a küzdelem oroszlánrészét, csakhogy a magáénak tudhasson egy olyan kifinomult pédányt, mint amilyen én voltam. Ez a felkínálkozás, meggyőződésük, hogy nekik kijár egy ilyen nő, a képtelenség, hogy a köztünk tátongó szakadékot felmérjék, ugyanazzal a felháborodott undorral töltött el, mint az akkor okvetlenkedő ifjú kereskedősegédek esetében. S mivel nem fogadtam el egyetlen ilyen kínálkozó kompromisszumot sem, amely megkönnyítette volna női életemet, egész életemben ki voltam téve a legmegalázóbb kellemetlenségeknek. Az elkövetkezendő történelmi idők ezt az emberfajtát hozták uralomra – két világ őrségváltásának határmezsgyéjén újból –, és így minden hivatalomban ilyen férfiak voltak a főnökeim, akik – bárhogy igyekeztem leplezni – azonnal megérezték undoromat és lenézésemet, fériúi és intellektuális erényeik totális semmibevételét, és keményen megbosszulták a rajtuk és társadalmi hovátartozásukon esett sérelmet… Nem is vittem soha semmire, sem női, sem mesterségbeli szempontból.)

A „ken” (nemrég jöttem rá, hogy ez héberül „igen”-t jelent) székhelye egy hosszú, elhanyagolt, L alakú helyiség volt, amelyhez ócska falépcsőn lehetett feljutni. Az épület egy hosszú, sötét udvar végében volt, amely ismerősnek tűnt nekem: hároméves koromig laktunk ebben az udvarban, az egyik, utcára néző lakásban. A fiatal zsidók megszállta helyiség nem volt egyéb, mint az egykori Brassói Lapok nyomdahelyisége, gyerekkoromban pedig azért laktunk ott, mert apám a lap munkatársa volt egy időben.

(Életemben periodikusan visszatértek egyes helyek, színhelyek: első gyermekéveim színhelyére mint cionista szervezeti tag tértem vissza, első iskolaéveim helyére, a zárda épületébe, mint zeneiskolai tanuló, majd húsz év múlva mint a párt oktatáshallgatója; a tanterem helyén, ahol marxista közgazdaságtanból vizsgáztam, gyermekkoromban a ferences apácák kápolnájának karzata volt. Vizsga alatt hirtelen felrémlettek előttem a színes üvegablakok, amelyeken áttűzött a kora reggeli, decemberi nap, s amelyek színpompája az első versre ihletett, arra, amelyikért a felügyelő apáca megdorgált. – Az elvtársnőnek vannak képességei, de sajnos, nem mélyítette el eléggé alaposan az anyag tanulmányozását, és ideológiai alapja sem egészen szilárd – hangzott el korholó hangon a pártoktatás katedrafőnökének véleménye, és elégséges minősítést írt be az indexbe. Ez a „vannak képességei” egyetemi tanulmányaim alatt is végigkísért, a politikai tantárgyak tanulmányozása során, mivel makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy saját szavaimmal próbáljam megfogalmazni – s természetesen előbb megérteni, konkrét, általam is ismert vagy tapasztalt tények, példák segítségével – az elméletet. Az eredmény változatlanul az volt, hogy a tanár, asszisztens, szemináriumvezető módfelett ingerült lett, és már lopva figyeltem az óramutatót, fogadást kötve magammal, hogy hány másodperc múlva fog elhangzani a végzetes „vannak képességei, de …”, a lehető legbarátságtalanabb hangon, ami után az ímmel-ámmal beírt elégséges is bekerült a jegyeim közé. Miután ugyanebben a zárdaépületben elvégeztem a zenei líceumot – technikai középiskolát, ahogyan akkor nevezték –, és zongora meg karvezetői gyarkorlati óráimat ugyanezen a karzaton tartották, a Warthe alatti könyvtárban dolgoztam egy évet, mint könyvtáros; az egyetem elvégzése után ugyanide kerültem, mint szerkesztő, a helyi laphoz, ahonnan riporterként ismét csak az egykori zárdaépületbe mentem, a zenei líceumba, riportot írni annak legjobb diákjairól és tanárairól. A csikorgó havon a parkon át lépkedve azon töprengtem, hogy ez a kis kör sohasem fog kitágulni, és életem végéig mindig ugyanezt a háromszöget fogom róni, egykori iskolám, lakásom és munkahelyem között…)

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. november 22.

1. Buzea Zorica:
   2013. augusztus 9. 12:12

   Drága Éva néni,
   Alig birok szóhoz jutni a meglepetéstől, de talán a szégyentől is,hiszen ime „a magány lázgörbéjének feltérképezése” már 2003 novemberében olvasóközelbe került,én pedig csak ma találtam rá.Kimondhatatlanul örülök,hogy annyi idő után ismét olvashatom Éva néni sorait,ami már magában is optimizmusra ad okot: ir és továbbra is irni akar ami egyet jelent a soha fel nem adással,mások okitásával talán a végső tollvonásig. Köszönjük.