Friedeck 1983-84

Tanulok

A partit megelőző napokban a lengyel orvospár elsőként elhagyta a Házat. Nem a menekült státust kapták meg, amire mindnyájan áhítoztunk, hanem befutott a kanadai vízum, és azonnal kiköltöztek egy ismerősükhöz, majd az első repülővel tovább. Sajnáltam, mert biztonságérzetet nyújtott egy jóindulatú orvos közelsége, bár engedélye, hogy gyógyítson, nem volt, de ha nem tűnt nagyon komolynak a baj, hozzá fordult mindenki a táborból, s nem a Stein am Rhein-i hivatalból kirendelt orvoshoz.

Miután Andris egyre több feladatot hozott haza az iskolából, és a kicsi szobánkban nem volt hely egy komolyabb íróasztalnak ,hát átköltöztettek a lengyelek után üresen maradt kb. 30 négyzetméteres terembe. Bútor rengeteg volt a pincében, na meg a kéthavi lomtalanításokkor a közeli Ramsenben nem elhasznált, hanem elunt darabok várták az útszélen a teherautót. Arra gondolva, hogy majd ha kikerülünk se kezdjük a nulláról, hazarángattunk mindent, amit használhatónak gondoltunk, é sterveink koronájaként jött még a partin egy felajánlás egy befutott fényképésztől. Tévét, lemezjátszót és pénzt kínált fel, ha segítek neki egy nagyon sürgős munkában. Svájcban hat évenként rendezik meg a nemzeti olimpiászt. Csak svájciak vesznek részt rajta korhatár nélkül, tizennégy versenyszámban. Hatalmas ünnep ez, ahonnan mindenki legalábbegy fényképet szeretne magával vinni, ha már kupa csak a győzteseknek jut. Van ott gatyarángatós birkózás a fűrészporos porondon (ebből évente is van országos bajnokság, és pünkösdi királyhoz hasonló címet visel a nyertes, na meg egy gyönyörű üszőt is kap díjként), kötélhúzás a falvak lakóinak fülsiketítő biztatása mellett, kődobás (több mint 500 éve ugyanazt a 18 kilós követ kell a fej fölül olyan messzire dobni, amennyire csak tudod, a kő felbecsülhetetlen értékű, a legutolsó rendezvény előtt ellopták, és több százezer frank díj volt kiírva a nyomra vezetőnek, de csak a verseny előtt egy nappal, mikor mármár lemondták a számot, került meg Belgiumban). Talán majd egyszer részletesen leírom a többi versenyszámot is, mert többségük Svájc határain kívül nem ismert.

A legutolsó valóságos záró ünnepélynek számít. Egy-egy egész falu, több száz felnőtt, gyermek, fiú, lány, férfi, asszony, nyolc évestől 80-ig kivonul a pályára, és zeneszó mellett valami olyasmit produkál, mint amitől nekem otthon csalánkiütésem volt Május elsején és Augusztus 23-án: csoportos tornamutatvány, eszközzel vagy anélkül. Nos, ez volt tehát az aranybánya a partin megismert fényképész barátunknak. Miután viszonylag nagyon rövid idő állt a rendelkezésére, hiszen a csoportok megszervezése, beállítása, a fényképezés már rengeteg időt emésztett fel, arra már nem futotta neki, ha produktív akart lenni, hogy a címeket is feljegyezze. Okosan bekérte a résztvevők listáját a szervezőbizottságoktól, és most már csak az kellett, hogy valaki a több mint 4000 nevet és címet átültesse a számítógépébe, neki így a helyszínen már csak valami kis kódot kellett feljegyeznie, s otthon a gép el is címezte a borítékokat a képekkel és számlákkal. Hát így lettem én valaki. 350 frankot (számomra egy kis vagyon) kínált fel, és a munkaidejére (három nap) náluk is lakhatok, hogy ne veszítsem az időt az ide-oda utazgatással.

Elkéreztem a Háztól, Andris boldogan maradt, mint mindig, a tamil és albán fiúk védelme alatt, hiszen három egész napra megszűnt a korai lefekvés és az atyai kontroll, s azzal indulás a kb. 100-kmre lévő kisvárosba. Ott nem vesztegettem sokat az időt, elő a listákat s pötyögj. A munkaadóm is mindent elkövetett, hogy minél hamarabb meglegyek, a pincében leválasztott egy cellát, s oda vitte a gépet, melléfektetett egy matracot, arra az esetre, ha elfáradnék, és naponta háromszor egy tálcán ételt is hozott, ha nem ő, akkor a b. neje. Mikor látta, hogy villámgyorsan haladok, és hamarabb megleszek, mint három nap, harmadnap megkért, hogy mivel ő puszipajtása az ugyancsak magyar mészárosnak a faluban, mennék oda s mutatnám meg, hogy nálunk, Erdélyben hogyan csinálják a fokhagymás kolbászt?! A mészáros nem a receptre volt kíváncsi, hanem a munkabíróképességemet tette próbára, egy egész délelőtt vágtam, gyúrtam, kevertem s töltöttem a hurkákat, ő meg árulta az újdonságot a pultnál. Jutalmul hazavihettem egy szálat abból, amiből a munkaadóm és neje többet is jó étvággyal elfogyasztott, miközben folyton megdicsértek, de nekem, aki biztos annyit ettem már ilyent otthon, hogy unom, csináltak egy rántottát. A három nap alatt ha nyolc órát aludtam, túlzok, de a munka megvolt, és eljött az elszámolás pillanata. A gazda megkérdezett, hogy mit szólnék, ha ő rendkívül olcsón beleszámít a kialkudott díjba egy tévét meg egy lemezjátszót szekrényestől?! Istenem, örök gyermekkori álmom lett valóság. Boldogan elfogadtam, megköszöntem, s hogy még az állomásra is kivitt, nem tudtam eleget hálálkodni. Megvette a vonatjegyet, s elszámolt rendesen: háromnapi élelem, TV, lemezjátszó, vonatjegy, 350 mínusz ennyi meg ennyi, s újra láthattam egy 50 frankost. Fáradt voltam nagyon, s rohantam is Andrist látni, és vinni a nagy ajándékot, mert a szobánkból legjobban a TV hiányzott, fárasztó volt az állandó vita, hogy melyik csatornára kapcsoljanak a közösön, kezet fogtunk, mint két elégedett jó barát. A Stein am Rhein-i állomásról telefonáltam a jóságos Herr Zwalennek, jött is azonnal a kis busszal, segített feltenni a csomagokat, de az örömömet nagyon megnyirbálta a kérdésével. Azt kérdezte ugyanis, hogy mennyit fizetett nekem az, aki ezeket adta, hogy elhozzam?! Hogyhogy fizetett?! Hát tudja, Gyárfás úr, Svájcban, ha újat akarunk venni, és az illető biztos nem marad TV nélkül, ezekért kb. 50 frankot kellett volna fizessen az üzletnek, vagy százat a szemételvivőnek, hogy átvegyék. Tanultam, s nem is ingyen!

(Folytatjuk)