Beveszem az altatót. Amelyet nem szabad sokáig. Amelyiktől, —— hosszú virrasztás után —— csak valamely félálomig jutok el. Mintha zöld pettyes pulykatojást álmodtam volna akkor, délután, valami egyszerű, női felsőrész alatt. Nem tűnt valószerűnek és ki is tisztult a fejem ——, folytatódott a kialvatlanság. Ez csak az allergiapróba volt —— fél tablettával.

Este bevettem az egészet.

Negyvenkét éves férfi voltam —— beutalás előtt. Nem voltam szomorú, mert valami kétségbeesés nem engedett bennem feltörni semmi borongást, e kétségbeesésem viszont furcsa volt, színes és ijesztőbb bármely gyásznál.

Ekkor már nem dolgoztam.

Bevettem az altatót és néztem a paplant.

Párhuzamosan futottak a gondolataim. Délután a gondjaimra bízott kutyával incselkedő, szép japán leányok… Erőtlenségem, ahogy pajkos kesztyűjüket képtelen vagyok felemelni, ahogy negyvenkét éves, bácsis fájdalommal igyekszem videójukba mosolyogni, anélkül, hogy a kamerába bámulnék…

Este a hetven éves anyám megjegyezte, hogy meg kéne nősülnöm.

Van egy koreai mondat, amelyet magamban morzsolgatva, zuhany alatt műanyag-strandpapuccsal verekedő, visibáló koreai leányokat látok magam előtt.

A magam ellen fordított zuhanytól pár másodpercre kitisztul a fejem, mintha belém is őrülhetne a nyár.

Szüleim Walter Matthau-filmet néznek. „Könnyű film.” „Szórakoztató.” Utolsó kockáin félmeztelen hawaii lány hozza be az italt a spániel-arcú Matthaunak.

Fekve nézem. Maga vagyok az álló búskomorság kilencven fokkal vízszintesre fordítva.

Beveszem az altatót.

Nyolcéves korom óta készülök az agglegényszerepre. Itt-ott még mindig sántít.

„Agglegény, agglegény, agglegény, agglegény…” —— jut eszembe, míg százig számolok, dobhártyámon érzem a lányok nyirkos talpát, s látom a babmintás huzat kusza ütemét.

Budapest, 2010. VII. 14—15.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ