A jogtanácsos hellyel kínálta Harangozó bácsit, mire az öreg félszegen leült, és tágra meredt gyermeki szemmel figyelt az ügyvédre.
– Nézze, elvtárs – kezdte az ügyvéd –, tulajdonképpen minden rendben van.
Az öreg hálásan bólintott.
– Jogtanácsos elvtárs – mondta egyszerre kérlelôen és parancsolóan –, szólítson engem Jocónak, mert így szoktam meg.
Erre az ügyvéd zavarba jött, kissé babrált a papírokkal, majd megköszörülte a torkát.
– Kedves Jocó, tehát minden rendben van. Rövidesen megállapítják a nyugdíjjárandóságát.
– Meg is áldja a Jóisten – felelte Jocó.
– Viszont lenne valami: az egyik rubrikát újra ki kellene töltenie…
Jocó zavartan pislogott.
– Ugyanis ide azt írta – bökött az egyik lapra az ügyvéd –, hogy két esztendeig vak cimbalmos volt.
– Igenis vak cimbalmos voltam a Lila Ökör nevû mulatóhelyen.
– Nézze, elvtárs – magyarázta az ügyvéd –, miért ragaszkodik hozzá, hogy vak volt? És ha vak volt, utána miért vitték el légvédelmi tüzérnek?
Jocó boldogan helyeselt:
– Pontosan így történt a dolog. Azért nem maradtam vak cimbalmos, mert elvittek légvédelmi tüzérnek!
Az ügyvéd kezdett türelmetlenkedni.
– De hát nem lehetett vak is meg légvédelmi tüzér is.
– Kérem – magyarázta Jocó –, én sohasem mondtam, hogy vak légvédelmi tüzér voltam. A vakság csak a cimbalmozás idejére szorítkozott.
– Nem értem, miért olyan fontos magának a vakság. Amiért látott, attól még cimbalmozhatott!
Jocó kissé megsértődött.
– Azt hiszi, nekem volt fontos, hogy vak legyek? Ez volt, uram, a cimbalmozás feltétele. A mulatóhelynek tulajdonképpen inkább vakra volt szüksége, mint cimbalmosra! Azt mondták: ha netalán látok, azonnal vehetem a sötét szemüvegemet meg a fehér botot, amit mesterségem gyakorlásához beszereztem. Oda külön vak cimbalmos kellett, de az lett volna igazán jó, ha a cimbalmos süketnéma is. Csak akkor persze nem tudta volna a vendéggel megbeszélni a nótát, és ő maga se hallotta volna, hogy mit játszik. Ezért volt a vakság elegendő.
– De tisztelt Harangozó elvtárs – türelmetlenkedett az ügyvéd –, ön nyilván nagyon jól látott. Csak azt állította, hogy nem lát…
Harangozó bácsi elveresedett, megemelte a hangját:
– Mondtam, hogy szólítson Jocónak, mert így szoktam meg vak cimbalmos koromban. És egyébként amíg vak cimbalmos voltam, addig nem is láttam. Mert ha az öreg Jocó azt mondja magáról, hogy vak, akkor csakugyan nem lát! Ezt kívánja a becsület.
Az ügyvéd töprengve hallgatott, Jocó pedig tovább magyarázta rejtelmes foglalkozását és életbölcseletét.
– Délutánonként eljött értem egy Evelin nevű leány, aki szintén hivatali kötelességből volt Evelin. Ez karon fogott – engem, a szegény vak embert –, és elvezetett a Lila Ökörbe. Aztán leültem cimbalmozni, az orromon óriási fekete szemüveggel.
A kezdet kezdetén – be kell vallanom – még láttam egy keveset. Fiatalurak árnyait, vásárt, alkudozást, mocskot. Aztán szépen belejöttem a vakságba, elég volt egy hétig gyakorolni.
A lányokat is a hangjukról ismertem meg, de ha valamelyik vendég földhöz vert egy üveget, azt szinte már nem is hallottam.
Egyszer bejött a rendőrség igazoltatni, de én annyira nem láttam, hogy az ijedt portás orra elé tartottam a személyi papírjaimat.
A Lila ökör tulajdonosa, aki a brillantin avas szagáról volt érzékelhető, meg is dicsért: azt mondta, eddig még nem volt ennyire vak cimbalmosa.
És, uram, én ott boldog voltam, mert sikerült semmit sem látnom. Ha nem cimbalmoztam volna, azt hihettem volna, hogy az angyalok hárfáznak. Szűziességet, lovagiasságot, önzetlen érzelmeket gyaníthattam a homály mögött.
Tudtam pontosan, mi a dolgom. A többi pedig annyira nem tartozott reám, mint egy kőszoborra a zsebtolvajok letartóztatása.
Lemondtam a látásról, és evvel megszűnt a felelősségem. Csak a cimbalmozásért feleltem, meg a vakságért. Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy mindkettőt kitűnően hajtottam végre.
Jocóra senki se mondhatta, hogy nem cimbalmozik, és hogy valamit is lát.
Boldog ember volt a vak Jocó; boldog és türelmes.
A vakság Isten csapása, de én bármikor visszanyerhettem a szemem világát, ha az állásomat fölmondom.
De még az örök sötétséggel megvert vakok is mind békés és türelmes emberek, mert átkuk és szerencséjük miatt nem felelnek a látható világért.
Könnyebb felelni egy olyan világért, amelynek csak hangja, illata és érdessége van, mint a színekben fürdő földért és a görnyedő emberi alakokért.
Néha szerettem volna egy kicsit látni, de ez csak hiúság volt, sajgó vágyakozás.
Ekkor hívtak be katonának, a háború alatt, és mikor megmondtam, hogy vak cimbalmos vagyok, azonnal beosztottak légvédelmi tüzérnek.
Az ágyúk célzóberendezésének kezelése közben átéltem a látó ember minden megrázkódtatását. Ha jól célzok, lezuhan a gép, ha rosszul célzok, bombát dob.
Rengeteg olyasmit láttam, hogy visszakívánkoztam a fekete szemüveg mögé, szívesen cseréltem volna vissza holmijaimat a fehér botra.
Sajnos, mikor leszereltem, már mindenütt volt vak cimbalmos, igazi vakok, akik a háborúban tettek szert szörnyű nyomorúságukra és erkölcsi békéjükre.
Az ügyvéd ráncolta a homlokát, csóválta a fejét.
– Nem látok tisztán – jelentette ki –, de a megfogalmazást ki kell cserélni „zenével foglalkozó magánalkalmazott”-ra.
– Én az igazat írtam – erősítette Jocó.
– Nem számít – zárta le a vitát a jogtanácsos. – Írja: időleges kötőhártyakopás miatt pengető hangszerkezelő. És a felettesünk úgy fogja fölfelé adni az ügyet, hogy vaknak tetteti magát.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. december 6.